1956. október 26-a reggele ugyanúgy indult, mint bármelyik másik péntek: a gyárakban munkások gyülekeztek, az iskolákban becsengettek, a Búza tér környékén pedig piacra siettek az asszonyok. Mégis érezni lehetett, hogy valami van a levegőben. Valami most más. A város már napok óta forrongott, a pesti hírek elérték a Miskolcot is. És azon a pénteken, amikor a lövések eldördültek, minden megváltozott. A forradalom városunkban is ártatlanokat taszított a halálba.
Négy nappal korábban a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemen forradalmi hangulatú vitaestet tartottak a hallgatók. A fiatalok tizenegy pontban fogalmazták meg, mit szeretnének: többek között szabad választást, függetlenséget, nemzeti önrendelkezést. Másnap a diósgyőri gyárakban már kevesen figyeltek a munkára. A DIMÁVAG dolgozói 17 pontos követelést állítottak össze, amit kiegészítettek az egyetemisták 4 pontjával, így végül egy 21 pontos programot fogalmaztak meg.
Október 23-án este Gerő Ernő hírhedt rádiós beszéde csak fokozta az indulatokat: ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek nevezte. A gyárakban dühösen köpködték a nevét, még a pártbizottság vezetői is tanácstalanul álltak az események előtt. A miskolci helyőrség parancsnoka, Zombori Sándor alezredes ekkor már tudta, hogy a városban bármelyik pillanatban lángra kaphat a forradalom, így elhatározta, hogy amíg ő parancsnok, nem engedi, hogy Miskolcon vér folyjon.
Így kezdődött
Ez egy ideig sikerült is annak ellenére, hogy október 24-én átvonultak a városon az első szovjet egységek. A tankok földet rengető moraja sokakat félelemmel, míg másokat dühvel töltött el. Ám az ekkor már egyre duzzadó tömeg tántoríthatatlan volt. A diákok és munkások együtt vonultak, énekeltek. Hittek abban, hogy most valami új, valami jó kezdődik. Sokan Budapestre akartak utazni a pesti srácokat segíteni, míg a városban egyre másra kerültek le a diktatúrát szimbolizáló vörös csillagok az épületekről. Voltak, akik a szovjet csapatok átvonulását is meg szerették volna akadályozni, ám a helyi erők lélekjelenlétének köszönhetően a nap különösebb incidensek nélkül ért véget.
Másnap, 25-én Nagy Imre Budapesten fogadta a DIMÁVAG és az egyetem közös küldöttségét, és elismerte a követeléseiket. A miniszterelnök ekkor szembesült azzal, hogy a forradalom társadalmi támogatottsága jóval több fővárosi csoportosulásoknál; az egész borsodi iparvidék is felsorakozott mögé. Miskolcon közben több tízezres tömeg éljenezte az egyetemistákat, zászlók és transzparensek alatt hullámzott a nép. Egy 23 éves fiatal színművész, Nagy Attila az egyetemen, majd a Petőfi-szobornál elmondott szózatai sokakban felélesztették a reményt. A forradalom tényleg győzhet.
A tömegbe lőttek
Október 26-án spontán tüntetések kezdődtek a belvárosban. A tömeg hazafias dalokat énekelt, rendszerellenes jelszavakat skandált, majd egyre hangosabban követelték a letartóztatottak szabadon engedését. Ugyanis híre ment, hogy embereket tartanak fogva. A tömeg – miután a rendőrkapitányságon nem talált foglyokat – a Belügyminisztérium megyei főosztályának Zsolcai kapunál lévő épülete elé vonult.
A létesítményt ekkor már rendőrök, illetve államvédelmisek védték. Az ablakokban és a tetőn idegesen, mégis mindenre felkészülve várták a parancsokat. A tömeg hatalmasra duzzadt, ennek nyomására a politikai foglyokat elengedték. Ám a feldühödött sokaság nem tágított. További, feltételezett foglyok szabadságát követelte. A feszültség ekkor hágott tetőfokára, majd a kapunál posztoló Antal Gyula rendőr törzsőrmester, hogy megfékezze az emberáradat nyomulását, a levegőbe lőtt. Figyelmeztetésnek szánta, mégis tűzparancsként hatott.
A következő pillanatokban gépkarabélyok dördültek, a lövések visszhangja végigfutott a házfalak között. Kézigránátok robbantak, a menekülő tömegben sokan a földre kerültek, miközben füst és a por borította be az utcát. A hirtelen beállt csendet csak a sebesültek kiáltása törte meg. A kőburkolaton heverő testek mellett egy piros tejeskanna fémes koppanással ért földet, majd gurult el egészen a járda széléig.
Misley Emese tejért indult
Misley Emese mindössze 13 éves volt. Szorgalmas diákként ezen a pénteken is iskolába indult, ám aznap a tanítás a szokottnál hamarabb ért véget. Hazafelé még be akart térni tejért a Búza téri Vásárcsarnokba, mert forradalom ide vagy oda, Emese megígérte a szüleinek, hogy tejjel együtt tér haza. Ám ekkor az eltévedt lövedékek útjába került. A fején és a szívén érte találat, így egyike volt azon 16 embernek, akik nem élték túl a sortüzet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc miskolci eseményeinek ő lett a legfiatalabb áldozata.
Az utcán, ahol Misley Emese ártatlan lelkét kilehelte, napokig ott hevert a kezéből kiejtett piros tejeskanna.
Emese barátnője, Garamszegi Ilona később így idézte fel az aznap történteket:
Emese a szüleivel és a két testvérével az egykori Csányi Cukrászda felett, egy függőfolyosós épületben lakott, nem messze a Vörösmarty általános iskolától. […] Később a család elköltözött a Tulipán tömbbe, melynek falán most az emléktábla van. Soha nem felejtem halála napját, a megdöbbentő hírt. Édesapja jött át hozzánk, zokogva, megrendülten mondta: „Emese meghalt”. Még most is futkos a hátamon a hideg, összeszorul a szívem, ha visszagondolok a szörnyű napra. Emese emlékét a szívem mélyén örökké őrzöm, gyermekkori barátnőmet minden évben meggyászolom, október 23. számomra Misley Emese halálát jelenti.
Misley Emesét a Deszkatemetőben helyezték örök nyugalomra. Emléktáblája a Munkácsy Mihály utca 1. szám alatti ház falán található, az eredetit a Keresztény Nemzeti Unió állíttatta a rendszerváltozást követően, ezt cserélte le a jelenlegire 2016-ban Miskolc önkormányzata. A tábla tehát a forradalom miskolci eseményeinek legfiatalabb áldozatáról emlékezik meg. A lányról, aki úgy vált a forradalom mártírjává, hogy arról mit sem tudott. Csupán tejért indult, de sosem ért haza.
Nagy Attila
