Azért, mert erről a városról írta Móricz Zsigmond a Nyugat folyóiratban, hogy: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város.”

A Nyugat 1930. évi 22. számában jelent meg Móricz Zsigmond írása, melynek első mondatában Miskolcot a legnagyobb jövőjű magyar városnak nevezi. Vajon minek köszönhető, hogy a kor kiemelkedő írója így vélekedett városunkról?

A Móricz házaspár vendégként érkezett Miskolcra kedves barátjuk, Marjalaki Kiss Lajos történész meghívására. A nap során az író és felesége sétáltak a városban, meglátogatták Déryné sírját a Szent Anna temetőben. Vendéglátójuk már alig várta, hogy a házaspár visszaérkezzen hosszúra nyúlt sétájáról.

Az öröm, hogy a gyermekkori barátok ismét együtt vannak, no meg a meleg és a finom bor hamar feloldotta a séta során elgémberedett végtagokat, s megoldotta a nyelvet is a beszélgetésre.

– Te, Lajos! A temetőből elindulva megálltam a magaslaton. Hát, barátom, olyan szépséget láttam, ami egészen felvillanyozott! Micsoda város ez a te Miskolcod! Már csak azt nem értem, hogy odafönn, Pesten, a kormányban, miért nem tudják, látják ezt. Miért nem adnak lehetőséget meg muníciót ennek a városnak a gyors fejlődésre?

Marjalaki Kiss Lajos, akinek szintén sokat jelentett ez a város, hümmögve vette kezébe poharát.

– Látod, Zsiga, ezt én is gyakran megkérdezem magamtól. Miért? Tudod, ezt a várost alapjában kereskedővárosnak tekintik, ahol időről időre randevút adnak egymásnak az agráriusok meg az iparosok. Ezt hívják vásárnak, amiből nálunk van bőven. Egyik adja, amit a földjén meg az istállójában fölnevelt, a másik meg cserébe adja az ekevasat meg az összes ipari portékáját. De tudjuk, a mezőgazdaság mostanság nem nyereséges ágazat. Nálunk is, épp a legjelentősebb földművelő területeken, igencsak jellemző az eladósodás. Így aztán az ipar se tudja, mit kellene termelni, valami olyat, ami eladható. A gazdasági válság bennünket is elsodort. Épp nemrég beszélgettem erről a kamara elnökével. De hogy mi lenne a megoldás a város számára a továbblépésre… nos, ezt egyelőre nem látom.

A két barát lelkesen folytatta Miskolc távlati lehetőségeinek további taglalását, Mária asszony is bele-beleszólt az elképzelésekbe, s közben egyszer-kétszer újratöltötte a poharakat a vendéglátó, mert nem úgy van az, hogy csak kiszárítjuk a torkokat a sok beszéddel, meg kell azt néha nedvesíteni is, hogy könnyebben pereghessenek ki azok a szavak. Móricz többször csöndesedett el, épp, mint aki fontos döntéseket forgat meg fejében, néha még bólintott is egyet-kettőt, meg hümmögött. Készül valamire – állapította meg felesége magában, jól ismerte már ezt a tekintetet, ezt a hümmögést.

Másnap Pesten szinte ki sem mozdult dolgozószobájából, Mária asszony egész nap hallotta azokat az ismerős neszeket, melyek informálták a kintieket, hogy bent lázas munka, írás folyik. Nem is zavarta meg férjét, csak amikor ebédhez meg uzsonnához hívta. Kérdezni azonban nem kérdezte, mi készül, tudta, hogy erről majd csak akkor fog tudni, amikor készen lesz vele az ura.

Aztán mindent megértett, amikor a kezébe vette 1930. november 16-án a Nyugat folyóirat 22. számát. Abban a harmadik írás így kezdődött: Miskolc a legnagyobb jövőjű város. A férje írta.

Móricz Zsigmond sokszor járt Miskolcon rokonainál. Jó barátja volt Leszih Andor múzeumigazgató. 1930. február 27-én, Miskolcon Nyugat-estet rendeztek, melyet a Lévay József Közművelődési Egyesület szervezett az országos Kaffka Margit-év tiszteletére. 1931-ben ismét Miskolcra érkeznek az ismert írók: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Nagy Endre és Móriczné Simonyi Mária. Április 25-én, a Zenepalotában ők a szereplői a Nyugat irodalmi estjének.