A kis Róza 1793-ban Schenbach vezetéknévvel, Jászberényben látta meg a napvilágot. Édesanyja második házasságából született, apja osztrák illetőségű patikus volt. Mivel édesapja fiút szeretett volna, akiből felnővén orvos lesz, ezért Rózát gyakorlatilag ekként nevelte. Fiúruhában járatta, rövidre vágatta a haját, hogy az egyetemen sikeresen tudja később a kamasz legényt alakítani, ám a „fiúsítás” csak ötéves koráig tartott, miután édesapja elhunyt. Talán e korai szerepjáték is nagyban hozzájárult későbbi pályaválasztásához, ami nem indult egykönnyen annak ellenére, hogy a kissé esetlen, sápatag, vörös hajú kislány tehetségére már idejekorán felfigyeltek, amikor a templomi körmenetekben énekelt.

Tizenhat évesen került Pestre, a család régi barátaihoz, Rothkrepfékhez. Általuk jutott el először színházba, és elhatározta, hogy nem csak nézőként akarja megismerni ezt a világot. Édesanyja azonban nem támogatta törekvését, és hazavitte magához Jászberénybe, hogy kirángassa a „pesti erkölcsi fertőből”. Emiatt Róza sokat veszekedett anyjával, aki végül beleegyezett, hogy aláírjon egy egyéves szerződést a pesti Nemzeti Játszó Társasággal. Azonban első találkozása a színpaddal kudarcba fulladt. Udvari dámaként lépett színre Shakespeare Hamletjében, de ez a színpadra lépés inkább a színfalak mögötti ácsorgássá vált, miután kolléganői nemes egyszerűséggel megtiltották az ügyelőnek, hogy kieressze a színpadra.

Végül egy idősebb színésznő, Murányiné vette pártfogásába, aki megtanította mozogni és beszélni a színpadon. Kisvártatva jött is az első igazi szerep. „Pajkos kis szobaleányt” alakított Spiess: Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret című vígjátékban. Róza azonban a színpaddal járó erős fényre nem számított, így a közönségnek háttal hadarta el szerepét úgy, hogy a színpadon senki mást nem hagyott szóhoz jutni, majd ezt követően súgva kérte kollégáit, hogy kezdjék újra a jelenetet. A döbbenettől szóhoz sem jutó színésztársai végül engedtek neki, így a közönség azt láthatta, hogy az eleinte megszeppent színésznő a lehető legtermészetesebb hangon, jól tagoltan és hangsúlyozva, a párbeszédek szövegeire figyelve, ezúttal tökéletesen játszotta el szerepét, amelyet a közönség ovációval fogadott.
 

A kor szelleméhez igazodva, a társulatvezető Benke József (a szintén híres színésznő, Laborfalvi Róza édeasapja) javaslatára magyarosította vezetéknevét Széppatakira. Szintén a színészi karrierjét alakítva, és a társulatot ezzel megerősítve hozta meg azon döntését, hogy színésztársával, Déry Istvánnal házasságot köt 1813-ban. Két évvel később megszűnt a Pesti Magyar Színház, és ezután a társulat először Eger, majd Miskolc irányába indult. Mivel ekkoriban városunk sem rendelkezett színházzal, az előadások jobbára a Korona szálló udvarán és az ún. csizmadia színben zajlottak. A városba érkezéséről Déryné ekképp emlékezett meg: „Egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállhat: tizenkét szekérnek sok hely kell.” Kicsivel később így írt a városról: „… igen csinos, illedelmes ifjakat és férfiakat (láttam). A Korona előtt, de csak az után, a nők akik sétáltak, mind megállottak. Ez így tartott egy ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk”.
 

Végül Déryné itt érte el népszerűségének csúcsát, messzi városokból is jöttek nézők, hogy láthassák. Benke József és Déryné szerepe nagyban hozzájárult a miskolci színjátszás előmeneteléhez. „… Miskoltzon, mint Magyar Nyelven beszéllő … vidék közepén fekvő népes mező városban, állandó játékszínt építeni és ki is nyitni akarunk” – vallotta ekkoriban a város vezetése, amelyet tettek is követtek, így 1823. augusztus 24-én megnyílt a mai Magyarország első kőszínháza.

Bár a színésznő a vándorévek után visszatért Pestre, végül 1847-es, csendes visszavonulását követően Diósgyőrben telepedett le, majd 1862-ben megözvegyült. Ekkor költözött Miskolcra húgához, özvegy Kilényi Dávidnéhez. Húsz évvel visszavonulását követően keresztfia, Egressy Ákos — amikor Miskolcra érkezett vendégszerepelni — felkérte, hogy lépjen fel vele. Ölben vitték fel a színpadra, ahol 75 évesen eljátszotta élete utolsó szerepét, egy apáca fejedelemasszonyt. A szemtanúk szerint nagy lelkesedéssel formálta szerepét, és játékával mindenkit csodálatba ejtett. Ekkor utoljára. 1872-ben halt meg, egyszerű tölgyfa koporsóban temették el a Szent Anna sírkertben. 1921-ben a hálásabb utókor végre méltóbb sírhelyről gondoskodott. Az első magyar operaénekesnő emlékét városunkban szobor, utca és Hunyadi utcai házán emléktábla őrzi.

Nagy Attila
történész