A pár napja hírportálunkon megjelent beszámoló rövid volt. „Pintér Sándor belügyminiszter soron kívül előléptette rendőr ezredessé Lukács Ferenc nyugalmazott rendőr alezredest. Az egykori rendőri vezető a Rendőri Ezred Miskolci Zászlóaljának parancsnoka volt. Az elismerést több évtizeden keresztül végzett kiemelkedő szolgálati tevékenysége, életútja megbecsüléséül a rendőrség napja alkalmából kapta.” Ám ami a nyúlfarknyi hír mögött van, az ennél sokkal több: 33 év szolgálat, többszáz általa irányított beosztott, és hasonló számú emlékezetes eset.

Az újdonsült ezredes pályaválasztása annak idején elég hamar egy irányba mutatott. „Az 1960-as években még mindenkinek természetes volt, hogy két év három hónapra be kell vonulni a hadseregbe. Érdekes módon számomra ez nem okozott gondot, sőt mivel az átlagnál ügyesebb voltam, a második évben már kiképző lettem, sőt katonai oktatófilmben is szerepeltem korlát és nyújtó gyakorlattal, önvédelmi bemutatóval. Az elöljáróim a leszereléskor javasolták nekem a rendvédelmi karriert, ám akkor még úgy döntöttem, inkább civil pályára lépek. Ezt egy hónapig bírtam: látva a szerény fizetésemet, és a perspektívák hiányát, végül mégis jelentkeztem a rendőrséghez.”

Az ifjú őrmester 1969-ben tehát egyenruhát húzott, és a következő hat évet a Rendőri Ezred 4. zászlóaljánál töltötte. „Szinte azonnal beiskoláztak egy középfokú rendőrtanfolyamra, ám nem kellett sok idő ahhoz, hogy ne csak tanuljak, hanem oktassak is. Mivel elég sportos voltam, már a honvédségnél is tanítottam önvédelmet a bakáknak, és hasonló feladatot kaptam aztán a rendőrségnél is. Az iskola után a rendőrszázadhoz kerültem, ahol szakaszparancsnok helyettes lettem, majd 1976-ban felvettek a Rendőrtiszti Főiskola közbiztonsági szakára, ahol három évvel később végeztem. Visszatértem a miskolci zászlóaljhoz, ahol előbb szakasz-, majd századparancsnok lettem.”

A Rendőri Ezrednél nyújtott teljesítménye felkeltette a rendőri vezetők figyelmét, akik igyekeztek magukhoz csábítani a nagy munkabírású századparancsnokot. „Korózs Mihály, a Miskolci Városi Rendőrkapitányság akkori vezetője hívott fel, és felajánlotta nekem a járőr alosztály vezetését, amit én rövid gondolkodás után el is fogadtam. Hét évig vezettem a több, mint kétszáz fős alosztályt. Addigra már kialakult bennem az a meggyőződés, hogy egy új helyen nekem is először tanulnom kell. Itt sem volt másként: beültem minden járőrhöz, végig mentem az összes járőrútvonalon, a kollégák elmondták nekem, hol laknak a környék ismert bűnözői, melyek a balhés kocsmák, a különböző területeken mire kell figyelni. Így ismertem meg Miskolcot, és persze a beosztottjaimat igazán. A munkában komoly követelményeket támasztottunk, de emellett a közvetlenség, egymás tisztelete, megbecsülése, segítése, a jó hangulat volt jellemző az alosztályon. Az idők során egy nagy családdá váltunk, a munkában verhetetlen eredményeket produkáltunk. Szolgálaton kívül nagyon sok családi összejövetelt szerveztünk, de jártunk kirándulni, illetve közösen színházba is.”

Emlékezetes történetben, különleges elfogásokban sem volt persze hiány. „A Zsarnai piacon a 70-es években is óriási tömeg fordult meg, és ezt a bűnözők is igyekeztek kihasználni. Zsebtolvajok, pirosozók és egyéb kétes alakok próbálták lehúzni a vásárlókat. Ez persze egy idő után tarthatatlan állapot volt, így szerveztünk ide egy 1200 embert mozgósító akciót, amelyben a rendőrök mellett munkásőrök, ifjú gárdisták is részt vettek. Hermetikusan lezártuk a piacot, és pár óra leforgása alatt meg is tisztítottuk a területet, a bűnözők pedig sokáig nem mertek visszatérni. A járőreim rengeteg betörőt fogtak. Az egyik este egy idős hölgy telefonált az ügyeletre, és szinte élőben közvetítette, hogy az Árpád utcai ABC-be éppen betört két férfi. Járőreimmel a kivágott kirakatüvegen behatolva – a lakosság és bűnügyes kollégáink szurkolása mellett - jutottunk be az üzletbe, ahol elfogtuk az elrejtőzött két bűnözőt. Nagy tapsvihar fogadott kinn bennünket.”

A város egyik legkomolyabb akcióját is az alosztályvezetőnek és rendőreinek kellett végrehajtaniuk: tömeget oszlatni a Sportcsarnoknál. „A Ferencváros jégkorongcsapata vendégszerepelt az akkor még szabadtéri miskolci jégpályán, és az egyik szünetben egy középkorú férfi jött hozzánk azzal a hírrel, hogy a szurkolók fel akarják borítani a Fradi buszát, a játékosokat pedig alaposan helyben hagynák. A tipp igaznak bizonyult, a meccs után 2-300 leginkább fiatal drukker nem ment haza, hanem a pálya közelében maradt, az akkori Felszabadítók úti buszmegállónál gyülekezett. Próbáltam megelőzni a bajt, szép szóval, felszólítással igyekeztem meggyőzni a fiatalokat, hogy álljanak el szándékuktól, hogy viselkedésükkel ne hozzanak szégyent Miskolcra. A rábeszélés eredménytelen maradt, ezért megállíttattam néhány buszt, és mozgósorfallal próbáltuk a tömeget felszorítani a járművekre. Nem sikerült. A buszokat elengedtem, majd a rendőri erőt visszavontam a Megyei Könyvtár oldalába. A hangulat így sem oldódott, sőt ellenségessé vált velünk szemben is. Hógolyókkal, kövekkel, italos üvegekkel kezdtek bennünket dobálni, az egyik  kutyás járőrömet halántékon is találták. Erre már azonnal reagálnunk kellett. A baleset elkerülése érdekében lezárattam a Felszabadítók úti forgalmat, és a hat kutyával – kutyás járőrrel az élen - utasítást adtam a mozgósorfallal történő tömegoszlatásra, mely eredménnyel zárult. A tömeg szétszaladt, újabb gyülekezését megelőztük, megakadályoztuk, a Fradi buszát pedig rendőri felvezetéssel kísértük ki a városból. Másnap több szülő tett panaszt a rendőri fellépés miatt. Amikor szembesültek a valósággal, gyermekük mit is akart a többiekkel együtt elkövetni, hogy kövekkel, üvegekkel dobálták meg a rendőröket, panaszuktól elálltak. Volt, aki ott előttünk pofozta fel a fiát. Hivatalos személy elleni erőszak miatt végül nem kezdeményeztünk eljárást, így ezzel az ügy lezárult.”

A taxisblokád idején valós veszély volt, hogy a város egyszerűen ellátás nélkül marad. „A taxisok az első időben nem gondolták kellően át a város útjainak lezárását. Sem a mentőket, sem a kenyér- és élelemszállítókat nem engedték át a zárásokon. Látszott, hogy ebből nagyon komoly probléma is származhat, emberek halhatnak meg, a város lakossága nem jut élelemhez. Először rendőrségi mikrobuszokkal, tehergépjárművekkel szállítottuk az élelmiszert a boltokban, de sokáig ez sem volt tartható, ezért igyekeztünk élő kapcsolatot keresni a blokád vezetőjével. Akkoriban a 07-es ügyeletünkön a 9-es számú volt a taxisok csatornája, ezen kerestem a miskolci blokád vezetőjét. Először egy fiatal hölgy válaszolt meglehetősen flegmán, nagy hangon, hogy „ha akarsz valamit, gyere ki az utcára, és letárgyaljuk.” Szerencsére a vezetőjük józanul kezelte a kérésemet, jelezte rádión, hogy bejön a kapitányságra. A tárgyalás során sikerült elérni, hogy normalizálják a helyzetet, elfogadta érveinket, és végre engedték a mentők, a város ellátásában résztvevő gépjárművek mozgását. Nem sokkal ezek után a blokádot feloldották.”

Abban az időben váltak célponttá a bankok, ezért ezen a téren is lépni kellett. „Büszkeséggel tölt el, hogy én készíthettem el Miskolc pénzintézeteinek védelmi tervét, ezt oktattam megyeszerte a rendőröknek, a banki alkalmazottaknak. Később ebből a munkámból „kék kiskönyv” született, amit oktatnak a rendőri iskolákban, és ott van a vezetők páncélszekrényében. Jó érzés, hogy én dolgoztam ki két börtönünk – megyei és a sátoraljaújhelyi - kiürítésének tervét különböző szituációkra. Ezt oktattam, és gyakoroltattam a helyi BV -és rendőri állománnyal.”

A jól végzett munka gyümölcse beérett. Lukács Ferenc előlépett beosztásában, közrendvédelmi osztályvezető lett. Rövid időt töltött el ebben a beosztásban, mert 1992-ben felkérték majd kinevezték a Rendőri Ezred Miskolci Zászlóaljának parancsnokává. Az egység neve később a Készenléti Rendőrség Miskolci Bevetési Parancsnoksága lett. „Akkoriban hét megyében láttunk el szolgálatot, sőt a jugoszláv válság idején a határ mentén is járőröztünk. A tevékenységünk rendkívül szerteágazó volt, de általában a keményebb ügyekhez hívtak bennünket. Többször fogtunk embercsempészeket az ukrán határ közelében, de segítettünk felszámolni az Ártándnál kialakult kamionos határblokádot is. Az ezrednél volt egy bevetési csoport, különlegesen képzett srácokkal, akik sorra nyerték a legnehezebb kommandós versenyeket nemcsak Magyarországon, de még az Egyesült Államokban is. Mivel szorosan együttműködtünk a megyei rendőr-főkapitányságok bűnügyi osztályaival, a legrizikósabb ügyekben ezt a csapatot küldtük. Az egyik borsodi településen egy juhászt, illetve egy tehetősebb üzlettulajdonost megzsaroltak fővárosi bűnözők, több millió forintot követelve tőlük. A bűnügyes kollégák titkos felderítésben megszerezték a fegyveres csoport pontos találkozási helyszínét. A mi kommandósaink hajtották végre az akciót. Lerohanták az épületet, az ablakon és az ajtón keresztül behatolva, olyan meglepetésszerűen, hogy a bűnözőknek felocsúdni sem volt idejük. Pár másodperc múlva a zsarolók már a földön, majd a lakáson kívül falnak támasztva voltak, megbilincselve. Fogtunk drogdílereket szabolcsi diszkóban, de ott voltunk 1994-ben Debrecenben is, amikor egy vállalkozó 18 túszt ejtett foglyul az Aranybika Szálló kaszinójában, azt követelve, hogy élő televíziós adásban mondhassa el sérelmeit egy banki ügylet kapcsán, és a nyomaték kedvéért három lövést is leadott. Két esetben is részt vettem a pápa magyarországi útjának biztosításában. Az elsőnél alosztályvezetőkén, a másodiknál már parancsnokként.”

Természetesen a futballmérkőzések is adtak munkát számukra. „Kiemelt feladatunk volt például az a mérkőzés, amikor 1992 júniusában Diósgyőrben lett bajnok a Ferencváros. A meccsre rengeteg zöld-fehér szurkoló érkezett. Egy részüket – két busznyit – már Miskolc határában megfogtunk, mert Szihalomban szétverték az útjukba eső vendéglátóhelyet. Előállítottuk őket a kapitányságra, így persze nem is láthatták a meccset. A mérkőzés előtt be kellett vetnem a sok részeg, rendbontó szurkolóval szemben a kutyás, majd a lovasrendőröket. A mérkőzés végén a kerítéseket ugyan bedöntötték a szurkolók, berohantak a pályára ünnepelni, de sorfallal sikerült a két tábort elválasztani. Ebben sokat segítettek a Diósgyőr vezető szurkolói is. Ennek a meccsnek a rendőri biztosításáról - szektorok ürítéséről, a két tábor összecsapásának megelőzéséről, a két drukkerhad egymástól való elszigeteléséről, a tömeg kezeléséről - oktató film készült, amit legnagyobb meglepetésünkre viszont láthattunk később a német rendőrségnél is, egy ottani szakmai látogatáskor.”

A szolgálatban eltöltött 33 év története igazán regénybe illő, ám a summázata azért ennél rövidebb. „Ha visszatekintek erre a több, mint három évtizedre, nyugodt szívvel mondhatom, hogy elégedett lehetek az eredményekkel. Talán nem hat nagyképűen, ha azt mondom, nemcsak szerettem, hanem tudtam is csinálni a munkámat. Sokat követeltem a kollégáimtól, ugyanakkor, ha bármilyen problémájuk volt, bejöhettek hozzám, és megkerestük a megoldást. Szerencsés ember vagyok. A Miskolc Rendőrkapitányságon és a Készenléti rendőrségnél is olyan vezetői és beosztott állománnyal dolgozhattam, akikkel könnyen lehetett sikeresnek lenni. Utólag is nagy-nagy köszönet nekik! Számomra mindig egyértelmű volt, hogy nemcsak vezetőnek, hanem embernek is kellett lennem, másként egyszerűen nem működhetett jól ez a gépezet.”