Szíven ütött a hír, többé nem adják ki a telefonkönyvet. Valaki, nem akárki, eldöntötte, erre sincs már szükség, mint a postai táviratokra. Akár örülhetnék is neki, hiszen nem is akármilyen gyűjteménnyel rendelkezem. Így aztán egyre értékesebbek lesznek az enyéim. Cirka hat évtizede gyűjtöm ezeket a kiadványokat, s az utóbbi időben egyre inkább rászorultam a bennük megbújó tudástárra.
Különös vonzalom fűzött ezekhez a vékony, majd egyre vaskosabb könyvekhez. Minden évben kaptuk a felhívást, rákérdeztek, milyen néven szerepeljünk a regiszterben. Drága édesanyám tudta nélkül, édesapám halála után, magamat jelöltem be. Gyerekes hiúságból. Ki gondolta volna, hogy a postán a barátom, osztálytársam mamája, Straub Sándorné összesíti a válaszokat, ő pedig rögtön lebuktatott. Persze ami késik, az nem múlik, így a húszas éveim elején már alanyi jogon kerülhettem be a telefonkönyvbe.
Később pedig ezek a telefonkönyvek lettek a legfontosabb munkaeszközeim. Évtizedekre visszamenően minden vállalat igazgatójához beírtam a vezetők nevét. Úgy a hetvenes évektől, gyakornokként, hosszú ideig naponta legalább tíz hírt kellett gyártani. Nem úgy működött a rendszer, mint manapság, hogy a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők sajtósai tálcán kínálják, küldözgetik a megcímezett tudósításokat. Anélkül, hogy sajnáltatnám magamat, megesett, egy hét alatt végigtárcsáztam az összes közületi számot. Egy-egy ilyen régi kiadvány, alaposan összefirkálva, nem publikus megjegyzésekkel tarkítva, valóságos történelmi, szociológiai tanulmány. Hihetetlen, de sok tanácsi vállalatnál és állami nagyüzemnél évtizedekig változatlanok az első számú vezetők. Ha volt is kádermozgás, a mostani mobilitáshoz képest akkoriban megállt az idő.
A privát antikváriumomba, jóval a rendszerváltás után, sikerült megszereznem a hazai, úgynevezett K-telefonkönyveket is. Még azt is, amit Kádár János különvonatán használtak. A mai fiataloknak nem sokat mondanak az ezekben a politikai elitben szereplő nevek, egy történésznek viszont tényleges bizonyítékot szolgáltathatnak arra, miként is épült fel a Kádár-korszak vezetői piramisa. S hogy a hierarchiában hol volt az a határ, választóvonal, amikortól valakinek a neve már bekerült a K-telefonhálózat listájába.
Mostanában, mióta heti rendszerességgel a régmúlt, Miskolc emlékeit, történéseit leltározom, óriási segítséget jelentenek ezek az egy kaptafára készült, aranysárga könyvek. Talán az 1971-es kiadás első oldala volt a minta a rendszerváltásig. Az Avasi kilátó kontúrja és alatta figyelmeztetés, a fontosabb kapcsolási számok az egyes oldalon. Most, hogy magam elé tornyozom a gyűjteményemet, a telefonkönyvtáramat, ránézésre megmondom, a hetvenes évek elején vezették be Miskolcon a crossbar rendszert. Ekkortól nulla hattal hívhattam akár Budapestet is közvetlenül, és többé már egyre kevesebbet kellett a készülék mellet rostokolni egy interurbán hívásért.
A nyolcvanas években Kiss László volt a miskolci távközlési üzem csúcsvezetője, nála lehetett panaszkodni, ha nem jutottunk vezetékes telefonhoz. Fogadóóráin százával sorakoztak, irigyeltem a türelmét és a nyugodtságát. Akik ugyanis hozzá fordultak, már elég dühösen és arrogánsan, érthető felindultsággal követelték azt a távbeszélő herkentyűt, amit ma már kilóra is vehetünk. Egyébként abban az időben épült a Matáv óriás központja a Régi posta utcában, amelyben a kapcsolómasinákat helyezték el. Majd mire már elkészült a hodályszerű, cirkuszi manézsnak beillő épület, az egész kiüresedett. A mai központok a lehallgatószettekkel együtt egy kisebb hajóbőröndben is elférnek.
Most bezzeg lelepleztem magam. Elárultam, hogy a visszaemlékezéseimben szereplő nevek és címek forrásait gondosan megőriztem. Tudtam, sejtettem, egyszer még csak jók lesznek valamire. S ha valaki nem tudná, a Miskolci Postaigazgatóság által kiadott telefonkönyveket a Borsodi Nyomdában készítették, általában 24, majd 50 ezer példányban. Koczka Antal, majd utána Kertész István igazgatók feleltek a kiadásért.
Egyébként aki mindent tudott a miskolci távbeszélőüzem megalapításának a történetéről, és ezt egy könyvbe szerkesztette – Kamody Miklós öreg barátom volt. Maga mesélte, hogy melyik belvárosi két házat kötötték össze először távrecsegővel, és hol volt az első miskolci telefonközpont. Aki minderre kíváncsi, látogasson el az avasi Postamúzeumába.
