minap.hu: Mit hozott a Művészetek Házába?
Szalóki Ági: Két napra érkeztem Miskolcra, ahol három koncertet is adtam. Nagy dolog az, hogy egyáltalán játszhatunk, hiszen mi, zenészek különösen megszenvedjük ezt az időszakot. Az elmúlt két év gyökeresen átalakította az életünket. Sok év jövés-menés, koncertezés után egyszer csak otthon kellett, hogy maradjunk. Mi azonban betartjuk a szabályokat, be is vagyunk oltva, de most, hogy újra lehet koncertezni, még inkább érezzük azt, hogy mennyire szeretjük a munkánkat, és ünnep színpadra lépni. És ünnep még inkább, amikor látjuk, hogy a közönség milyen szeretettel fogad bennünket. Hétfő este az idősebb korosztálynak játszottunk sanzonestet. Karády- és Piaf-dalokat énekeltem, jazz-zenészek kíséretével. Másnap pedig két gyerekkoncertünk volt, kisiskolásoknak játszottunk, összesen majdnem 600 tanuló hallott bennünket. Nagyon meg kell, dicsérjem őket, mert szépen játszottak, énekeltek és remekül éreztük magunkat.

minap.hu: Hálásabb közönség a gyereknézősereg?
Sz.Á.: Szeretek felnőtteknek is játszani. A gyerekekkel máshogy kommunikálok, velük kifejezetten törekszem arra, hogy bevonjam őket, játsszunk. Interaktívnak mondjuk ezt, tehát megszólítom őket, és nekik is van lehetőségük ritmusjátékokat játszani, énekelni, mondókázni. Ez a koncert egy rendhagyó irodalom- és énekóra egyben.

minap.hu: Az első önálló lemeze is óvodásoknak készült. Miért tartja fontosnak, hogy oktasson is? Hogyan jött annak idején az ötlet, hogy kifejezetten nekik is énekeljen?
Sz.Á.: Erős alap volt az, hogy én nagyon szerettem gyereknek lenni, ami lehet, hogy első hallásra furcsán hangzik, hiszen gondolhatnánk, hogy „hát ki ne szeretne gyerek lenni?” De nem minden gyermeknek van tele az élete gyerekkorában zenével, nem mindegyiknek adódik meg a biztonság, a szeretetteljes légkör, és nem minden felnőtt emlékszik vissza a gyerekkorára úgy, hogy az egy biztonságot és csupa jót adó időszak volt. Nekem jó gyerekkorom volt, tele volt zenével, verssel, és ezért jó érzéssel emlékeztem vissza rá. Később is szívesen kapcsolódtam a gyerekekhez, mint alkalmankénti babysitter. Aztán az óvónőképző főiskolára jártam és ott is alkalmam nyílt gyerekekkel foglalkozni. Majd később még gyerektáncházat is tartottam huszonéves koromban, és akkor egyszer csak megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék hozzájuk szólni. Mert úgy éreztem, hogy van hozzá affinitásom, mondjuk azt, hogy elhivatottság. Ahogy egy fiatal azt érzi, hogy embereket szeretne gyógyítani, mert hiszi, hogy ez fontos és ezen a pályán meg tudná állni a helyét és jót tehet vele. Más azt gondolja, hogy ő szeretne tanítani, mert ő úgy érzi, hogy van benne képesség, hogy tudást adjon át és a fiatal generációkat tanítsa, nevelje. Bennem is ez az érzés fogalmazódott meg, hogy olyan jó lenne zenét közvetíteni a gyerekeknek és énekelni nekik. Szóval ez egy erős, mély belső indíttatás volt. Amilyen egyértelmű volt ez bennem, olyan könnyen születtek meg a dalok egymás után. Aztán a gyereklemezek is jöttek sorban 2004-ben, 2006-ban és 2009-ben, és a mai napig születnek új nóták, a Covid-időszak alatt is íródtak.

minap.hu: Ha már a koronavírust említette, hogyan „élte” túl ezt az időszakot?
Sz.Á.: Lelkileg nem volt olyan egyszerű megérteni a helyzetet. Szerintem keveset beszélünk róla, hogy ennek az időszaknak sokféle vetülete van. Egyrészt anyagi, hiszen sokan elvesztették a munkájukat vagy állást kellett váltsanak, ilyen-olyan segélyt kellett igényelniük vagy pályázati forrásból próbáltak valahogyan boldogulni. Ugyanakkor lelki vetülete is van és sok ember, köztük fiatal – erről főleg nem beszélünk, rengeteg gyerek – megsínylette ezt az időszakot. Vagy azért, mert a megszokott életünk megszűnt és a közösségtől eltávolodtak, hiszen otthon kellett maradni. Sok gyereknek nincs otthon lehetősége online tanulni, mert nincs internetük, számítógépük, esetleg rosszak, rendezetlenek a családi körülményeik, míg az iskolában kapnának egyfajta rendet és tanítást, míg otthon valami rosszabb vár rájuk. Maga a gondolat is egyfajta nehézségként ér mindannyiunkat, hiszen ez egy olyan helyzet, ami nem volt még az életünkben, és ami oly’ régen, az I. világháború után, a spanyolnátha idején történt meg a földön utoljára. Közben pedig jönnek a hírek a tévéből, rádióból. Engem aztán a nehézségben talált meg a legjobb, ami történhet egy nővel: édesanya lettem. Nagyon lelassult az életem. Talán ez kellett ahhoz, hogy kisbabám lehessen, mivel nem néztem folyton a naptáramat, hogy hol kell lennem, nem rohangáltam, hanem egy kicsit gyökeret eresztettem és megállt az idő. Ez nagyon kellett ahhoz, hogy a kisbabám meg tudjon foganni.

minap.hu: Lehet így egyáltalán tervezni, a negyedik hullám közepén?
Sz. Á.: Igyekszem aszerint élni, hogy amit az élet hoz, abban meg tudjam találni a jót. Így természetesen többet tudok otthon lenni a kisfiammal. Egy év munkanélküli lét után azért megragadom a lehetőséget és megyek énekelni, viszont viszem magammal őt is. Úgy tűnik, így ő is egy jövő-menő, jól alkalmazkodó emberke lesz. Ugyanakkor fontos, hogy legyen egy másik lábunk, egyfajta biztonság arra az esetre, amikor egy ilyen változás bekövetkezik: jön egy járvány, amikor nem lehet egy ideig koncertezni, fellépni. Én tanítani kezdtem, nekem – visszatérve az előző kérdésre – rengeteget segített, hogy vettem egy nagy levegőt, és bár addig ritkán tanítottam, belevágtam valami olyanba, amivel tudok másoknak segíteni, egyben magamat ellátni. Meghirdettem az interneten és sokan jelentkeztek. Nagy öröm a tanítás, kis ideig megtapasztalhattam, milyen ez a pálya, s azóta még  inkább tisztelem a jó pedagógusokat, akik  szívüket-lelküket adják a tanítványaiknak. Népi énekeket tanítottam, egyéni órák keretében – kezdőket, haladókat, gyerekeket, felnőtteket egyaránt. Sokat tanultam én magam is ebből az időszakból.

minap.hu: Számos elismerést tudhat magáénak a Fonogramtól a Liszt Ferenc-díjig, ami a magyar állam által adományozható legmagasabb zenei kitüntetés. Mire a legbüszkébb? Egy anyuka legtöbbször nyilván a gyermekére.
Sz.Á.: A kisfiamra nagyon büszke vagyok, mert őbenne minden jóságot és szépséget meglátok. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megadatott nekem ez, vágytam rá, most pedig itt van. Amit a szakmámban büszkeségként tartok számon, az az, hogy megalkuvás nélkül dolgozhattam az elmúlt 25 évben, és ami a minőséget illeti, mindig konzekvensen tudtam működni. Tehát csak olyat csináltam, amit úgy éreztem, hogy szívből tudok… Ehhez az utamon csatlakoztak magas minőséget képviselő zenészek, és ezt át tudtuk adni gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Huszonévesek ma már azok a fiatalok, akiknek először játszottunk, és büszke vagyok arra, hogy valami olyat tudtunk a puttonyukba tenni, ami valószínű, hogy hasznukra válhat ahhoz, hogy zenehallgatók és -értők legyenek. Mert a zene sokat ad hozzá az emberi személyiséghez, a lét teljességéhez. Remélem, hogy amikor már egész idős leszek, talán már leteszem a lantot és nem fogok énekelni, akkor visszaigazolást kaphatok az élettől meg a hallgatóimtól, hogy volt értelme annak, amit csináltam.