Az önkormányzat képviselőit, akik virággal és oklevéllel köszöntötték az ünnepeltet, két, korához képest igen fitt hölgy fogadta, akikről kiderült, hogy testvérek. Egyikük a kilencvenedik életévébe lépett Jolán néni, másikuk a két évvel fiatalabb mása. Azt, hogy testvérek le sem tagadhatnák.
Elmesélték, hogy lényegében egész életükben közel álltak és éltek egymáshoz, egészen egy évvel ezelőttig Taktaszadán, ahol alig másfél kilométerre laktak egymástól, és mindennap összejártak. Különösen az utóbbi években, amikor már mindketten magukra maradtak. Mindig törődtek egymással, Jolán néni húga végül már ott is aludt a nővérénél.
„Így biztonságosabb volt” – mondták –, mert még így is előfordult, hogy betörő járt a házban, miközben ők békésen aludtak. Az eset után éjjeli nyugovásuk már nem volt többé olyan békés, mint azelőtt, így aztán egy idő után a Miskolcon, azon belül Szirmán élő lánya feltette a kérdést: nem szeretnének-e inkább velük lakni.
Szirmán szintén egy családi ház, kerttel, külön lakrésszel várta őket, ezért a megszokott környezetről sem kellett teljesen lemondaniuk. Itt is van kert, lehet kertészkedni, kapálgatni vagy csak kicsit élvezni a napsütést. A két szépkorú hölgy ezt ki is használja, máris láttunk a ház kiskertjébe frissen kiültetett virágokat, és a sorára várt még néhány muskátli is, hogy a gondos és értő kezek a földbe plántálják.
Jolán néni lánya elárulta, a két szépkorú bent a házban is tevékeny, tésztát gyúrnak, sütnek-főznek. Ha elfáradtak, jönnek a jobbnál jobb sorozatok a tévében, leginkább szerelmesekről, amelyeket nézve lehet pihenni, kicsit izgulni. Így jól telnek a napok.
Jolán nénitől megtudtuk, egy gyermekük született, akitől két unokát kaptak és már sorakoznak a dédunokák is, ezidáig szintén ketten, egy lány és egy fiú. Az ő születésüket a nagypapa már sajnos nem érte meg, ő nyolc éve ment el.
Az alpolgármester megjegyezte, milyen ritkaság, hogy két testvér, ahol az egyik kilencven, a másik nyolcvannyolc éves, így együtt tudott maradni, és még jó fizikai és szellemi állapotban együtt tudják eltölteni az időt, egy fedél alatt lakva és támogatva egymást. Ezzel mindketten egyetértettek, hozzátéve, hogy nagyon jó, hogy van kivel beszélgetni, együtt dolgozni a családért és közösen izgulni a filmbéli szerelmesekért.
Matiscsák Éva kérdésére, hogy mit dolgozott 1990 előtt, amikor nyugdíjba ment, Jolán néni elmondta, előbb a taktaszadai gazdaságban vállalt munkát, később bejárt Miskolcra mindennap a „gyerekkocsigyárba”, ahol takarító volt és az ebédeltetésben segédkezett.
A gyerekkocsigyár említésére mindenki felkapta a fejét, hogy az vajon mi is lehetett, de a rejtély gyorsan megoldódott: a gyerekkocsikat akkoriban a Medicor Művek miskolci gyára készítette, amelynek dolgozója volt Jolán néni is.
Közölte azt is, hogy egy éve él már a lányáéknál Szirmán, de azért gyakran gondol még a szadai otthonára is, amelyet eladtak. Vissza azonban már nem menne, hiszen a betörés után, amely később megismétlődött, nem érezték magukat biztonságban. Itt azért, együtt a családdal sokkal biztonságosabb. És nincsenek egymás terhére sem, mivel egy telken, de külön épületben vannak. Együtt, de mégis külön. Mindenkinek meg van a maga személyes tere. Reggelizni, ebédelni mindig összejönnek, aztán csinálhatja mindenki a maga dolgát. Ez jó így.
– Fantasztikus, hogy milyen jó fizikai és szellemi állapotban tetszenek lenni. Szeretném én is a kilencven évet így megélni, mert azért ez egy nagyon nagy dolog. Jó egészséget kívánok a következő évekre – búcsúzott el az ünnepelttől az alpolgármester.
