Talpra állni a bénulásból

Horváth Renátó 2019-ben végzett a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Félévre rá egy betegség következtében mellkastól lefelé lebénult, majd leállt a tüdeje. Akkor nem lehetett tudni, hogy életben marad-e. Betegségének okát egyelőre nem ismerik. Ma tolókocsiban éli az életét, de nem adta fel. Mint mondta: most ebből kell kihoznia a legjobbat. Renátó megosztotta lapunkkal, hogy dolgozta fel hirtelen megváltozott állapotát és élethelyzetét, és azt is, hogy mi ad erőt neki nap, mint nap. 

Négy óra alatt mindent elveszített

Horváth Renátó 2019. december 3-án délelőtt még a János Vitéz beálló próbáján táncolt a Miskolci Nemzeti Színház deszkáin. – Próba után a bevásárlásból hazatérve, ahogy letettem a szatyrot a kanapéra, egy nagy vágást éreztem a lapockáim között. Azt hittem, hogy a délelőtti próba alatt becsípődött valahol egy izom vagy egy ideg. Beültem egy kád forró vízbe, hogy ellazuljak, de addig soha nem érzett, leírhatatlan fájdalom lett úrrá a testemen, miközben azt éreztem, hogy mindenem elernyed. Arra gondoltam, ha a kádban maradok, meghalok. Amennyire gyorsan csak tudtam, kimásztam a kádból és felhívtam Cintiát, a felettem lakó kolléganőmet, hogy hozzon egy fájdalomcsillapítót. Lejött és megpróbált segíteni. Masszírozta a hátamat, hogy helyrejöjjön az izombecsípődés, de elkezdett zsibbadni a bal kezem. Jött az ötlet: hívjunk egy taxit, és menjünk el ahhoz a csontkovácshoz, aki a táncosokat kezeli. A taxiból már nem tudtam kiszállni, mert mire megérkeztünk a sráchoz, addigra a lábaim már nem úgy működtek, ahogy kellett volna. Valahogy kiszedtek az autóból. A srác rám nézett és azt mondta, hogy ő itt már semmit sem tud csinálni, kórházba kell menni. A mentő kiérkezéséig hazavittek – idézte fel a történteket a táncművész. 

A poklok poklát járta meg

Renátó este kerül kórházba, reggelre leállt a tüdeje, és két-három hétre mesterséges altatásba helyezték. – Mikor felébredtem a kómából sokkos állapotba kerültem. Olyan voltam, mint egy élő halott. Akkor teljesen megborultam pszichésen. Már csak a szemem mozgott, a számban a lélegeztető gép volt, a testem minden részéből csövek lógtak ki. Senkivel sem tudtam kapcsolatba lépni. Megszűnt a kommunikáció köztem és a külvilág között, miközben a tudatom tiszta volt. Mindenről tudtam, mindent hallottam és éreztem, de tehetetlen voltam. A poklok poklát jártam meg: a gyógyszerfüggőségtől kezdve a pánikbetegségig mindent. Egy idő után nem hatottak azok a szerek és szérumok, amiket kaptam, végül rászoktam a pszichotikumokra. Hosszú időbe telt, amíg le tudtam jönni róluk. Utána meg jöttek a pánikrohamok – emlékezett vissza.

Renátó két hónapot töltött a kórházban, miközben az orvosok megpróbálták kideríteni, mi okozza a betegségét, amelyről azt gondolják, hogy gerincvelő-gyulladás, de pontos diagnózis a mai napig nincs. A kórházból kikerülve barátnője ápolta, és gondozza a mai napig is. – Andi már 11 éve mindig és mindenben velem van. Végtelen hálás vagyok neki ezért. Ő rángatott végig ezen a kínkeserves úton, amihez persze az én kőkemény elhatározásom is kellett – mondta. Vajon hogyan? Úgy, hogy mindig az éppen aktuális helyzetnek megfelelően döntöttek és cselekedtek. 

Élni, de nem így

Az elmúlt több mint négy év mozdulatlansága Renátót türelemre és elfogadásra tanította. Tudja, hogy egyedül képtelen mindent megoldani. A robotasszisztált rehabilitációs kezeléseknek, akaraterejének, életigenlésének, élettársa kitartásának, a szülői támogatásnak és az időnek köszönhetően a táncművész állapota lassan, de javul. Testtudata és hőérzete mára visszatért, de önállóan mozgatni még nem tudja végtagjait. Akaratlan mozgásai már vannak. Érintésre már reagálnak a lábai, a has- és a hátizmai. Bár a kezei még nem engedelmeskednek, de az ujjai néha már meg-meg mozdulnak. – Nem tekintem magam beteg embernek, és nem akarom magam elhagyni. Attól függetlenül, hogy most négy kerékkel élem az életemet, nekem az a fontos, hogy egészséges tudattal induljak neki a mindennapoknak. Én nagyon szeretek élni. Ezért azt már a kórházban elhatároztam, hogy nem akarom a négy fal között leélni az életemet, azt hogy dolgozni akarok, hogy megmutassam ezt a helyzetet, hátha tudok vele valamit adni másoknak, de éveknek kellett ahhoz eltelni, hogy valójában is szembe tudjak vele és magammal is nézni – mondta Renátó. 

Az ima meghallgattatik

Végül barátokból, csoporttársakból, kollégákból összeállt egy csapat és egy megrázó előadás Renátó saját élettörténetéről. A Testbe zárt ima a tragédia folyamatát, a gyógyszerfüggőségét, az új élethelyzetével való szembesülését, az elfogadást és a társadalomba való visszailleszkedését mutatja be, magában foglalva Renátó családját, élettársát és környezetét is. – A próbafolyamat nagyon fájdalmas volt. Sokszor borultunk sírva egymás karjaiba, mert nem tudtuk továbbfolytatni. Nehéz ezzel a traumával, különösen a lebénulással nap mint nap szembesülni és elviselni, ráadásul úgy, hogy végig a színpadon vagyok, és magát az élményt is át kell adnom az alteregómnak – magyarázta Renátó. Mégis az állandó szembenézés segít neki abban, hogy feldolgozza az őt ért sorscsapást, amely ugyanakkor erőssé és állhatatossá is tette abban a hitében, hogy egyszer – ha táncolni nem is tud majd – talpra állhat. Addig is eltökélt szándéka, hogy kezd az életével valamit. – A művészettől, a társaimtól nagyon sok erőt kapok a mindennapokhoz, és az biztos, hogy alkotni szeretnék, nem feltétlenül a színpadon, hanem táncszínházi darabokat rendezni és koreografálni. Nagyon sok előadásötletem van, de csak olyan produkciókat szeretnék létrehozni, amelyeknek mondanivalójuk van – fogalmazott Renátó.