Nagyon sokszor hallotta Markos Éva gyerekkorában az utolsó miskolci kivégzett történetét. – Bv-s szülők mellett felnőve rémmeseként tekintettem rá. Mikor anyukám és apukám találkozott a barátaival egy-egy civil összejövetelen, sokszor mondták el, hogy ők is feldolgozzák rossz érzéseiket az üggyel kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy édesapám konkrétan részt vett a kivégzésen, miután ő maga is azok között volt, akik felmentek érte a gyűjtőbe. Mikor már felnőttként elvégeztem a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán az igazságügyi ügyintéző szakot, akkor dolgoztam fel én is a gyermekkori rémmesét. Stipta tanár úr nagyon örült neki, hogy végre nem egy újabb boszorkányper, ráadásul Kohányi a kampuszon dolgozott karbantartóként – mondta, majd hozzátette, megdöbbentő volt számára, hogy 2006-ban, több mint húsz évvel az események után is milyen érzelmeket kavart fel három interjúalanyában. – Kivétel nélkül mindenki megkönnyezte újra a gyerekeket, a családot. 1981-ben is akkora port kavart, hogy a nép elvárta, minél hamarabb és nagyon súlyos büntetést kapjon a gyilkos, s ha lehet, helyben hajtsák végre az ítéletet. Az akkori börtönparancsnokon nagy volt a nyomás, végül el is vállalta, hogy Miskolcon végezzék ki Kohányit, annak ellenére is, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete után főleg Budapesten voltak a kivégzések. 

A gyilkos apa nem tagadott, nem kellett bizonyítani semmit, beletörődött további sorsába. – Kutatásom során sajnos megnéztem a korabeli fotókat, amiken a gyerekek szétzúzott testei voltak. Azóta nem tudtam kitörölni emlékezetemből azt a borzalmat. Apukám beszámolt az elítélt utolsó óráiról. Májkrémet kért vacsorára, szeretett volna találkozni még egyszer a feleségével és megmaradt gyermekükkel, ez utóbbit maga a börtönparancsnok nem engedélyezte. Végül sógorának rendelkezett vagyonáról, ami nem sok volt. Este még meglátogatta őt a hóhér, aki ránézve a nyakára, egyetlen mozdulattal kiválasztotta a megfelelő kötelet táskájából. Kohányi végig halálosan nyugodt volt, az utolsó éjszakáján is – mesélte Markos Éva.

A kivégzés kora hajnalban, még a rabok ébresztése előtt történt. A helyszín az udvarnak egy olyan része volt, ahova a fogvatartottak ablakaiból még véletlenül sem lehetett odalátni. – Két felügyelő kísérte ki Kohányit, akin fekete ing volt 1982. február 5-én. Ahogy letekintett a lépcső tetejéről az udvaron látható bitófára, akkor rogyott meg először. Az őrök két oldalról elkapták, majd úgy hozták le, hogy már nem érte a lába a talajt. Lent várta a bírósági tanács, az ügyvéd, az intézet parancsnoka, felolvasták az ítéletet, a fellebbezés elutasításait is, fejére zsákot húztak, majd végrehajtották az ítéletet. Csak úgy recsegett a bitófa – sorolta a történteket.

Csak a temetés után tekintették lezártnak az ügyet, így a kivégzett testét koporsóba helyezték, amit a garázsban tartottak, míg meg nem érkezett a halottas kocsi. Mellette egészen végig maradt nevelő, aki végignézte az eltemetést is. Jeltelen sírt kapott. 

Sorozatunk következő részében Kis József leváltárigazgató beszél majd a miskolci kivégzések számáról és 1956 hőseiről, újratemetésükről. Utána pedig foglalkozunk az utolsó hóhérral, aki még 2009-ben beszélt nem mindennapi munkájáról. Végül összegezzük az érveket a halálbüntetés mellett és ellen. Tartsanak velünk!