Az avasi temető kapujában álltam, a város felől a szokásos hétköznapi forgalom zaja hallatszott, aztán elindultam a lépcsőkön és a régi kövek mesélni kezdtek. Családról, hitről, foglalkozásról, harcokról és küzdelmekről, táncról és zenéről, szóval az életről. A kövek között járva nem a múlandóság szomorúságát, hanem valami egészen mást éreztem meg. Elevenséget, lüktetést, folytatást. Az élet örökkévalóságát!
Mert húsvétkor a Jézus sírját lezáró kő elhengeríttetett, és angyal hirdette, nincs itt! Hogyan is maradhatott volna az Élet Ura egy kővel lezárt sírboltban? Neki az élettel, az élőkkel van dolga. Hiszen Ő maga az ÉLET!
Ezért nem találják ma sokan Jézust. Keresik az emlékét, keresik a sírját, keresik a régmúlt időkben, de Ő nincs ott! Ő ma is él! Szeretetével ma is átölel, bátorító szavával ma is erőt ad, vigasztaló szavával könnyeket szárít fel. Milyen sokan vágynak rá, és milyen sokan keresik rossz helyen. Nincs itt! Akkor, azon az első húsvét hajnalon is rossz helyen keresték. Ott, ahol ők gondolták. A halálban. De Jézust csak az élők között kereshetjük! Személyes találkozást készít nekünk. Hogy hol és hogyan? Nem tudom. De bárhol és bármikor megszólíthat. Ahogyan megtette ezt a hitetlenkedő tanítványokkal, és azóta sokakkal. Velem is. Szólt, amikor örömöt adott, és akkor is Ő szólt, amikor a halál elragadta, akiket szerettem. Bizonyságot adott, hogy nála minden elvégeztetett és elrendeltetett. Hogy a „nincs itt” nem azt jelenti, hogy nincs is. Pedig milyen sokszor összetéveszti ezt a kettőt az ember. Boldogok, akik nem látnak és hisznek – mondja Jézus. Boldogok vagyunk, ha többet látunk, mint ami a szemünk előtt van. Ő többet lát bennünk. Ő értékesnek látott, és érdemesnek az életre. Megváltott!
