Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Részlet a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében készült Magyar néprajzból.
Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8-10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz.
Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is.
Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés.
Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik. Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő locsolás.
Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét (nem a mai értelemben vett szeretőről van szó), majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóversekkel állítanak be a lányokhoz.
Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak”.
A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek.
Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.
A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték el, vagy a gyerekek mentek érte.
A húsvéti ajándékozásnak ezen túl is voltak hagyományai. A múlt századi szokásgyűjteményben ezt olvashatjuk: „A fiatal menyecskének, leány vagy legénynek, egész évre elrontaná férje, vagy illetőleg anyja munkakedvét, ha neki húsvétra új, leánynak többnyire piros vagy sárga csizmát nem venne. Ha tán egész évben semmi új ruhadarabot nem szerezne neki, csak húsvétkor legyen meg az új csizma, úgy a vágyak kielégítvék. E csizmákat a nőszemélyek húsvétkor, vagy egy ideig azután is vasárnapokon, ha sár van, a templomig, hogy tiszták maradjanak, kezeikben viszik, s ott húzzák fel sártól megtisztított lábaikra, hogy istentisztelet után ismét lehúzzák, s miként jöttek mezítláb menjenek haza”.
Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása.
