Történt ugyanis, hogy Varga Andrea alpolgármesterrel együtt meghívást kaptunk az ország legrangosabb kultúrpalotájába Budapestre. A Művészetek Palotájának Bartók termébe szólt a meghívás egy különleges zenei találkozásra, amit a műsorfüzet „felfedezések-ifjú géniuszok, klasszikus zenekarok” címmel hirdetett. Kezdésre megtelt az ország legnagyobb hangversenyterme. Nem csak a honi zeneszerető közönség volt kíváncsi a különleges zenei eseményre, hanem szép számmal érkeztek Európa más országaiból is.
A műsor különleges zenei csemegét ígért. Rahmaninov II. (c-moll) zongoraversenyét, Liszt Prométheusz – szimfonikus költeményét és Dohnányi fisz-moll szvitjét, s mindezt a Miskolci Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában. A szólista valóban egy ifjú géniusz volt, Anton Gerzenberg, aki zongorajátékával már jó néhány éve a világ számos koncerttermében elkápráztatta közönségét. A zenekart Török Levente, a jelenleg Németországban dolgozó kiváló karnagy vezényelte.
Az első részben elhangzott zongoraverseny után hangos ováció és hosszan tartó taps ünnepelte a szólistát és a miskolci zenekart. A sokadik visszataps után Anton Genzenberg újra a zongorához ült, megköszönve a közönség szeretetét.
Szünet után nagy taps fogadta a színpadra bevonuló miskolci zenekar tagjait. Amikor elcsendesedett a hallgatóság, a karmester, Török Levente a közönség felé fordult és magyarul, majd angolul azt kérte, hogy a kétszáz éves Himnusz költője, Kölcsey Ferenc előtt tisztelegve felállva közösen énekeljék el a Miskolci Szimfonikus Zenekar kíséretével a nemzet ünnepi énekét.
A teremben óriási taps tört ki, majd miután elcsendesedett a hallgatóság, a zenekar játszani kezdett. Másképp szólt most ez az ének, másképp szólt a zene, mert valami különös varázsa és fájdalma volt a pillanatnak, az emlékezés, a mai napok sokszor a fennmaradásért, a megmaradásért való küzdelmei, a közelben dúló háború borzalmai miatt csendesebben szólt a torkokból az imádság. Amikor a zenekar elhallgatott, csendben, elgondolkodva ültek le az emberek. Mögöttünk három idős hölgy ült, akik az előadás alatt folyamatosan dicsérték a hallottakat, most egyikük azt mondta. - Én ezt a fiatalembert és a miskolci zenekart örökre a szívembe zártam.
Mi is.
A koncert végén hangosan követelték vissza a színpadra a karnagyot, ünnepelték a csodát, mellyel a miskolci zenekar tagjai ajándékozták meg a magyar kultúra napját ünneplő közönségüket.
