A lófejű hegedűt nem csupán a két húrja és autentikus hangzásvilága teszi különlegessé, hanem sok más mellett az is, hogy a mongol nagykövet szerint ebben a hangszerben „az egész világ benne van”, és csak nagyon kevesen játszanak rajta a világon, hegedülni vele – legalábbis hazájában – csukott szemmel szabad, mert egyébként megsértődnek a mongol istenek. Ez utóbbit a bemutató előadás után a Baatarjav Sainnyambuu mondta Lakatos Attilának. „Én erre csak annyit tudtam neki válaszolni, hogy előadás alatt nekem muszáj néznem a karmestert, mert egyébként szétesik a zene. Mire ő: Jó, jó, de akkor legalább hunyorítsak.”
A miskolci zenésznek bő három hónapja volt arra, hogy elsajátítsa legalább az alapokat. „Először azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák ezt a mélyhegedűhöz egyáltalán nem hasonlító, inkább a csellóhoz és a bőgőhöz közelebb álló hangszert” – mondta. „A YouTube-on találtam hozzá mongol és angol nyelvű oktatóvideókat. Ezeket nézegettem, hogy miként kell megfogni és meghúzni a vonót, majd hangról hangra megszólaltatni a hangszert. Ugyanannyi időbe telik rajta megtanulni játszani, mint egy másik vonós hangszeren: alsó hangon is 10-20 évbe. Szép és jó hangot kihúzni belőle kész művészet! Ha egy kicsit is másképp nyomom meg a húrt vagy oldalról érintem meg, akkor lecsúszik róla a vonó és elkezd sípolni. Ráadásul nagyon érzékeny a hőmérséklet változására, a lámpák melegére, a nézők által termelt hőre, melyek hatására pillanatok alatt elhangolódik” – ecsetelte a nehézségeket a teátrum zenésze, akinek a hangszer hangolására az előadás alatt csak titokban és szinte hangtalanul van lehetősége nehogy észrevegye azt a közönség, hiszen Attila majdnem az előadás végéig, annak szerves részeként, a színpad szélén ülve tartja és szólaltja meg a morin khuurt, amely megteremti a produkció tradicionális mongol hangzását, különös autentikus atmoszférát varázsolva a színpadra.
