Lovász Emese régész, a Diósgyőri vár tudományos szakértője, Miskolc város Pro Urbe díjasa. Megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét a Diósgyőri vár rekonstrukcióját előkészítő történeti és régészeti kutatások során nyújtott értékes munkája elismeréseként.
Ezúttal nemcsak tollat, hanem fakanalat is ragadott és hódolva másik szenvedélyének – számos történeti mű után – a gasztronómia világába kalauzolja az olvasókat. A recepteket főként olasz szakácskönyvek újkori kiadásaiból fordította. Olyan válogatást készített, amelyből össze lehet állítani egy kisebb lakomát: a húsételek és a mártások mellett vannak „desszertek”, de szerepel benne a kenyér és a zsemle sütése is. Minden receptet kipróbált és megfőzött, így garantáltan fogyasztható és a mai kor ízlésének is megfelelő leírást kap az érdeklődő.
„A szarvas és a pisztráng kifejezetten a nagy diósgyőri vadászatokat idézi, melyek után lakomákon szolgálták fel az elejtett zsákmányt. A falánkság nem állt távol a középkori uraktól és polgároktól sem. Ők megengedhették maguknak, hogy kisebb vagyonokat költsenek húsokra és fűszerekre. A korabeli konyha ugyanis tobzódott e kettőben” – mesélte Lovász Emese.
Az ízlések viszont akkor is különböztek. Aragóniai Beatrix királyné, Mátyás király olasz felesége például csak hetente egyszer étkezett férjével együtt, mert nem kedvelte az itteni ízeket. Egész szakács csapatot hozott magával Nápolyból, akik olaszosan főztek számára, ami viszont a királynak nem volt kedvére.
A középkori étkezés jellegzetessége volt, hogy még az úri házakban is – egészen a XV. század közepéig – kézzel ettek, illetve még a hölgyek övén is ott függött egy míves kis kés, melyet evés közben használtak. A kanál és a villa használata csak később, a reneszánsz idején kezdett elterjedni. Kezüket evés közben időnként rózsaszirmokkal illatosított vizes tálba merítették, és fennmaradtak azok a lovagok számára készült illemszabályok is, melyek tiltották például, hogy más tányérjába nyúljanak, vagy orrukat az asztalterítőbe töröljék.
