Kedvenc olvasmányunk az újságban a Merkúr jelenti; árak és sorszámok. Olvasottságban az időjárás-előrejelzést is megelőzi. Lessük a gépkocsiátvételi sorszámok alakulását, de megesik, hogy hetekig semmi nem változik. Izgalmas olvasmány. Szinte minden az aktuálpolitikai helyzet függvénye, ha a szovjetek nem kapnak elég Ikaruszt, visszafogják a Zsigulik szállítását. A keletnémetek magukat se tudják ellátni elegendő Trabanttal, Wartburggal. Északi szomszédaink inkább Nyugaton adják el a Skodákat. Az új kocsikra akár négy-öt esztendeig is várhatunk. A belterjes KGST-piac minden átka nálunk csapódik le, hiszen csak mi nem gyártunk négykerekűt.
Hétvégeken telt házas a Szeles utcai börze. A bányásztröszt székházától a görögkatolikus templomig katonás összevisszaságban állnak az eladásra váró kocsik. Ha esik, ha fúj, minden vasárnap délelőtt hömpölyög itt a tömeg. Az igazi vásárlót nehéz megkülönböztetni a bámészkodóktól. Pörög a biznisz, gyorsan kialakulnak a profi nepperek, akik a kiszemelt járműhöz maguk rendelik oda a lefizetett ócsárlókat. Óriási trükk, addig bosszantják az eladót, míg dühében már maga is szabadulna a kocsijától. Ugyanitt, elvétve, átadás előtti Merkúr-kiutalásokat is árulnak. Horrorfelárral, miközben tudjuk, törvény szerint ezeket a járműveket egyéves elidegenítési tilalommal jegyzik be. Ilyen apróságra rá se rántanak.
Itt futok össze először Burek Szilárddal és Szomolya Józseffel. Egyikőjük autószerelő-sofőr, barátja pedig kereskedő. Jó páros. Amikor felnyitják a kereskedelmi engedélyezés korlátait, eldöntik, övék lesz az első miskolci használtautó-kereskedés. Gyorsan megveszik az ezer négyzetméteres telepet a Kiss Ernő utcában, ám mégis csaknem egy esztendőbe telik, míg átverekedik magukat a tanácsi bürokrácia útveszejtő dzsungelén. Addig járnak a Petőfi utcai hatósági osztályra, hogy a portás már előre köszön nekik, azt hiszi, tanácsi dolgozók. A tűzoltóságtól a Köjálig minden előírásnak meg kell felelniük. Az adóhatóság se veszi le a szemét róluk. Egy hétig járkálnak Pesten, hogy kikémleljék az egy, már működő autókereskedés mechanizmusát. Eladóként és vásárlóként is bolyonganak az egyhektáros telepen. Közben még a legapróbb nyomtatványokat is begyűjtik, soha nem gondolták volna, mennyi papírmunkával jár mások kocsiját eladni, vagy megőrzésre átvenni. Óvatosak, hiszen minimális tőkével vágnak a vállalkozásba. Bizományba veszik át a kocsikat, s csak lassan jönnek rá, hogy huncutok a vevők. Ha a forgalmi engedélyből kinyomozzák a tulajdonos elérhetőségét, a hátuk mögött próbálnak egyezkedni. A rafináltabbak így takarítják meg a közvetítési költséget. Panaszra még sincs okuk, hiszen a határok megnyitásáig, a vasfüggöny felhúzásáig dübörög a bolt. Ám amikor a Lajtán túl is szemezgethetünk a nyugati márkák között, megborul a kereslet-kínálat egyensúlya. Dömpingszerűen árasztja el az országot a sok ezer olcsó, lepukkant, lestrapált verda. Burek Szilárd álmodozni kezd – mi lenne, ha szintet léphetne. Nagy üzlet, nagy kockázat. Óriási a csábítás – a nagy nyugati márkák mind-mind önálló szalont szeretnének. Lasszóval keresik a szakmában jártas, tőkeerős vállalkozókat. Míg a tehetősebbek is egyre többen vannak, akik vágynak egy olyan igazán új illatú autóra, amelynek a kárpitja még nem pecsétes, és a belsejét még nem járta át a dohányfüst.
Majd azt vesszük észre, hogy egyre több a használtautó-kereskedés, szinte a város minden kapujában egymást érik a telepek. Vége a Szeles utcai vasárnapi börzének, a gyengélkedő piac a Zsanaira települ. A használt kocsik kereslete is lanyhul. A bontók forgalma fellendül. Vége a seftes jó világnak, amikor az újonnan 80 ezerért vett Ladánkat háromévesen akár 100 ezerért is elsózhatjuk. Bejáratottan.
