Az egyházra elsősorban mint a hitét megélni akaró közösségre gondolunk, azonban a társadalmi felelősségvállalás terén is komoly jelenléttel rendelkezik. Makkai László atya éppen ezen tevékenysége elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést augusztus 20-án.
Makkai László görögkatolikus áldozópap számos titulussal rendelkezik. Ő a Görögkatolikus Felsőoktatási és Kulturális Diákotthon és Roma Szakkollégium igazgatója, a Miskolci Egyetem egyetemi lelkésze és a Miskolci Egyházmegye volt cigánypasztorációs helynöke is. Több mint két évtizedes munkáját ismeri el most a kitüntetés, amelyet a hivatalos indoklás szerint „a roma fiatalok felzárkóztatását segítő nevelői és pasztorációs tevékenysége, valamint lelki gondozói szolgálata elismeréseként” vehetett át. „Laci atyával” erről a hittől, tudományos- és szociális tevékenységtől vegyes pályafutásról beszélgettünk.
Van, aki azért ajánlja az életét a szentség szolgálatába, mert történik vele egy olyan grandiózus esemény, ami ebbe az irányba tereli, mások idővel ráeszmélnek, hogy a vallás hiányzik a mindennapjaikból, de számos más oka is lehet annak, hogy valaki a hit felé fordul. Makkai László esetében ez úgy történt, hogy vallásos családba született. Számára természetes volt, hogy a „vasárnap nem a húslevesről és a rántotthúsról, hanem az Isten Házáról szólt”. Felidézte a gyerekkori élményét, miszerint ő „paposat” játszott otthon, mert már gyerekkorában elhatározta, hogy Istennek szenteli életét.
A hit és a tudomány mezsgyéjén
Mint mondja, több foglalkozásban is gondolkodott, azonban ezeket a papság kivételével idegennek érezte. Tudományos úton is elkezdte megvalósítani önmagát, ezért teológiára jelentkezett a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára. Már segédlelkészi tevékenységet folytatott – börtönökbe járt, elfekvőben lévő betegeket látogatott –, amikor megérett benne az igény a szakmai fejlődésre. Így iratkozott be a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, ahol pasztorálpszichológus – lelkigondozó szakon kezdett el tanulni.
Mindeközben Álmosdon lett parochus, így a tudományos mellett az egyházi előmenetele is jól haladt. Előbbit doktori képzés is színesítette, ahol megszerezte az abszolvált doktorandusz titulust, ráadásul Rómában is kutatott, a Gregoriána Pápai Egyetem Spirituális Intézetében. Dolgozott a Miskolci Görögkatolikus Általános Iskola és a Szent Miklós Görögkatolikus Óvodában, majd 2011-ben a Miskolci Egyetem lelkésze lett. Ez az év jelzi a Görögkatolikus Roma Szakkollégium létrejöttét is, aminek azóta is igazgatója és szakmai vezetője.
Makkai László azt vallja, hogy ebben az időszakban érezte meg, milyen fontosak voltak a tanulmányai: „segítettek jobb pappá, jobb gyóntatóvá és jobb lelki vezetővé válnom”. Érdekes egyébként, hogy a szakterülete az egyházi személyeket érintő krízisek kezelése, hiszen ők is emberek, akik kénytelenek szembenézni a nehéz helyzetekkel, megpróbáltatásokkal.
A szegénység rengeteg formája
Mint idéztük a díj indoklásánál, a lelki gondozói tevékenység mellett a romákkal kapcsolatos munkája elismeréseként is kapta Laci atya a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést. A cigánypasztorációval kapcsolatban – ami a romák körében jelenti a hit terjesztését, illetve társadalmi felzárkózásuk segítését – megjegyzi: „a mi küldetésünk az, hogy a periférián élőket szolgáljuk”. Sokan kerülnek nehéz társadalmi helyzetbe, azonban Makkai László mégis – elsősorban – a cigányság támogatásával foglalkozik. Ezzel kapcsolatban felidézi, hogy pappá szenteléskor a lelkészek választanak maguknak egy jelmondatot. Ő Lukács evangéliumából választotta a következőt: „Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4, 18. ).
Ez elkísérte pályafutását, és sokat gondolkodott azon, hogy a szegénységnek milyen formái léteznek. Találkozott fizikailag, lelkileg, magányosság szempontjából nehéz sorsokkal, és jelenleg a cigányság mint mélyszegénységben élő társadalmi réteg inspirálja. Hálás és egyben felelősségteljes munkaként írja körül, ugyanakkor megjegyzi, hogy bőségesen találkoznak nehéz pillanatokkal is. Legtöbbször, amikor a körülmények miatt tehetetlenek a munkatársak és segítők.
Van mire büszkének lenni
Az atya hosszan és büszkén beszél a roma szakkollégiumról: az alaposan kidolgozott működésről, hová jutottak el egykori diákjai, akik sikeresen családot alapítottak, és máig tartják a kapcsolatot a kollégiummal; milyen professzionális munkát végeznek a mindenkori kollégák, és milyen sokat segít Orosz Atanáz püspök atya és a Miskolci Egyházmegye is. És még sorolhatnánk. „Nem csupán tudományt, okosságot és odafigyelést kaptak tőlünk, hanem egyfajta lelkületet is” – összegez László atya. Érződik, hogy bár színes egyházi és tudományos pályafutás áll mögötte, ez élete fő műve.
Ugyanakkor a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb élete eddigi 47 évéből, más, profánabb választ adott. „Egyet megfogadtam: nem leszek boldogtalan pap. A legszebb hivatást választottam, és bármilyen feladatot is helyez elém az Isten, én azt a legjobb lelkiismeretem szerint fogom elvégezni.” A családja az, aki mindebben a legtöbbet segít neki, ennél fogva a feleségére és két gyermekére elsősorban a legbüszkébb. A munkája tekintetében pedig minden olyan eredményre, sikerre, amelyet a hallgatói értek és érnek el. Minden munkáját és fáradságát „a Gondviselő Isten szeretetébe és jóindulatába ajánlja László atya”.