Sokan ismerték és szerették, egy jelenség volt ő, ahogy szalad a főutcán valami mappával a hóna alatt, a szokásos fantáziadús öltözékében. Mindig sietett, sosem láthattuk csak úgy sétálni, mintha hajtaná, vagy inkább húzná őt a sok sok dolog, amire készül, ami éppen vár rá. Nagyon termékeny művész volt, első egyéni kiállítása éppen Miskolcon volt még 1965-ben, ahol aztán sok tárlat követte ezt az elsőt, itt, és persze Tiszaújvárosban, amely város mindig örömmel várta és fogadta vissza őt egy-egy kiállítással, egészen az utolsó évekig.
Róla szólva kiemelték azt a képességét is, hogy „mindenben meglátta az értéket, amit érdemes átmenteni, újrateremteni. Babalábban, kitépett újságlapban, sánta kutyában. Képes volt rá, hogy kis életmentőként működjön. Önnön életének megmentőjeként is, hiszen saját hajánál fogva húzta ki magát a nemszeretem szegedi világból 15 évesen. Életének ezt a momentumát reprodukálva ugyanígy húzza ki a kidobott, elhagyott, koszlott kis képeket, tárgyakat, mütyüröket az elmúlásból, a megsemmisülésből, hogy átmentse őket a jövőbe, mint ahogyan azt saját magával is tette. Mindezek a kis (élet)töredékek a keze alatt fenséges módon megtisztulva, átalakulva egy gyönyörű, új életet kapnak, föltámadnak, ragyogva élnek tovább.
Az élet körforgása ez: más alakban, más kontextusban, de elemeiben tovább él minden, tárgy, gondolat és ember, s ezzel új életet teremt.” Az alkotómunka, a művészet mellett a sport is élete része volt, korábban az ejtőernyőzés, majd a karate, a miskolci Justitia egyesületben a legidősebbként évtizedeken át köszönthette rendszeresen a legfiatalabb sportolókat. Pataki Végső búcsúztatása születése napján, április 13-án, 13 órakor lesz a miskolci Mindszenti temetőben. 89 éves volt.
