Azért, mert Miskolcon volt utoljára boldog és gondtalan Móra Ferenc.
Móra Ferenc miskolci látogatásai közül a legemlékezetesebb 1933-ban volt, amikor a szokásos avasi pincelátogatás és későig tartó borozgatás résztvevői még nem tudták, nem is sejtették, hogy utoljára vannak így együtt az íróval.
Beszélgetésbe merülve indult el a társaság a Nagyavas Középsor 648-as pincéje felé, Marjalaki Kiss Lajos pincéjébe, ahol már annyiszor töltötték igen kellemesen együtt a miskolci estéket. A hűvös májusi alkony ellenére innen is, onnan is üdvözlések, pohárkoccintások hallatszottak, mert hát tudvalévő, hogy a miskolci polgárok igen kedvelt helye az avasi pincesor. Családok, baráti társaságok vidám beszélgetése hallatszott most is, se téli hideg, se nyári hőség nem riasztotta a miskolciakat a pincelátogatásoktól. De miért is riasztotta volna őket, hiszen már a század elején úgy emlegette egy leírás: „Télen is fűthető szobák, a miskolciak legkedvesebb tartózkodási helye. Itt kivirágzik a kedély, kihajt a nóta. Innen indul szárnyra a sok jóízű miskolci história. Itt tárgyalják meg a helyi és országos politikát. Itt felejtik el a haragot. Itt fogadnak barátságot. Itt születnek régidőkből fogva a miskolci nóták.”
Ahogy megérkeztek, elhelyezkedtek a fakerítés melletti asztal körül, Lajos szorgosan fordult újra és újra, előbb a szódásüvegek kerültek az asztalra, majd friss kenyér, szalonna, s megérkezett a bor is, amiből azonnal töltött barátainak.
– Épp azon gondolkodtam, ahogy idefelé sétáltunk – nézett Leszihre Móra –, mikor is voltam itt először…
– Egészen pontosan emlékszem, 1905-ben voltál itt először, akkor jártál nálam, a múzeumban, s akkor ismerkedtünk mink össze.
– Valóban! – kiáltott fel Móra –, utána még írtam is neked, hogy mennyire mélyen hatott rám ez a hely, s hogy ha Miskolc nevét hallottam, bizony te, kedves pajtásom jutottál eszembe.
– No, szerencsére aztán jöttél is egyre gyakrabban mihozzánk! – emelte poharát Leszih, hogy összekoccintva barátaival nagyot kortyoljon az aranyló nedűből.
– Jöttem, bizony, de már nem vendégszerepelni… Hisz, tudod, ezt is megírtam. Annyira szívemhez nőtt ez a vendégmarasztaló, jó kedélyű város, hogy hazajövök én már ide.
Folytatták a beszélgetést, néha fel-felnevetett a társaság, és többször is megjáratták a bujdosópoharat. Így szállt le rájuk a miskolci hűvös, májusi este. Móra Ferenc időnként szótlanul nézte barátait, csendes mosollyal, s arra gondolt, talán soha, sehol nem érzett még ilyen nyugalmat, ilyen gondtalan örömöt, boldogságot.
Néhány héttel később, amikor visszaidézte már otthon a vidám miskolci „pinceszoarét”, maga írta le, hogy mennyire boldognak és gondtalannak érezte magát. Visszaemlékezett a Máriánál töltött ebédre, újra hallotta legfiatalabb olvasói nevetését, látta hol elcsodálkozó, hol nevetésre csillanó tekintetüket, érezte a finom túrós pite illatát. És újra érezte barátai szeretetét, érezte a Nagyavas Középsor kanyargó útjának májusi illatát, a Marjalaki-pince borának ízét.
Móra és Miskolc
Az ismert és még ma is kedvelt író, Móra Ferenc többször járt Miskolcon, számtalan boldog órát töltött el történész-múzeulógus barátaival. Először 1905-ben érkezett a városba, utoljára pedig 1933-ban, néhány hónappal halála előtt. Marjalaki Kiss Lajos miskolci történész, Miskolc-kutató avasi pincéje volt találkozásaik fő helye. Amikor az asztaltársaság megkapta Móra Ferenc halálhírét, táblát avattak a Marjalaki-pince falán, s minden évben megrendezték a Móra-napokat. Ennek a háború kitörése vetett véget. 2007-ben a Nagyavas, Középsor 648. pincéjének falára újra tábla került, hirdetve, hogy itt volt utoljára boldog és gondtalan Móra Ferenc.
