Ráadásul a számokkal való sajátos játéknak különös hátteret ad, hogy 1989-ben éppen október 23-án kiáltották ki a harmadik magyar köztársaságot, szimbolikusan is jelezve, hogy a megújulni-megalakulni vágyó magyar demokrácia egyértelmű és közvetlen előképének tekinti az 1956-os forradalom harcosainak és közszereplőinek politikai hagyatékát.
Harminchárom év telt el úgy, hogy ellenforradalomnak hazudták a magyar nép (akkori szóhasználattal: a magyar dolgozók, továbbá az egyetemisták, értelmiségiek, tisztviselők stb.) elementáris erővel felszínre robbant vágyát a szabadság, a jobb életkörülmények és a hatalom birtoklóinak igazmondása iránt. Külföldi ügynökök által gerjesztett, csőcselék által végrehajtott felforgatásnak minősítették azt, hogy 1956-ban pont a rendszer propagandájának középpontjában álló társadalmi csoportok (munkások és parasztok) megelégelték az elnyomást, a nagyhatalmú (valójában csak erőszakos) párt hazudozását, a szovjet fegyverekre támaszkodó rendszer megfélemlítését.
Azóta ismét harminchárom év telt el úgy, hogy már méltó módon emlékezhetünk 1956-ra, felkelésnek nevezhetjük a felkelést, forradalomnak a forradalmat, mártíroknak a mártírokat. Mivel ugyanannyi időnk, harminchárom évünk volt a hazugságra, mint az igazságra 1956-tal kapcsolatosan, jogos feltenni a kérdést: mennyivel is jutottunk előbbre.
A válaszhoz viszont több irányból is eljuthatunk. Ha azt nézzük, hogy generációk nőhettek fel úgy, hogy a tankönyvekben nem hazugságok szerepelnek, a forradalom hőseit rehabilitálták, közterek őrzik nevüket, szobrok és emléktáblák tetteik emlékét, történészek szabadon kutathatják és tehetik közzé a forradalom múltjával kapcsolatos dokumentumokat, a „hivatalos” Magyarország állami ünnep rangjára emelte a hősök emlékezetét – akkor elmondhatjuk, hogy bizony nagyon is sokat léptünk előre 1989 óta a forradalomhoz való viszonyunk tekintetében.
Mégis, valahogy hiányérzet gyötri az 1956 emlékezetén, üzenetein töprengő utókort. Ha ugyanis azt a kérdést tesszük fel, hogy akarunk-e olyan elszántan harcolni a szabadságért, olyan fontosnak tartjuk-e a szabad, független és pártirányítástól mentes sajtót, az ország gazdaságára veszélyt sejtető politikai döntések nyilvánosságát, a méltányos jövedelmeket és nyugdíjakat, a sztrájkhoz való általános jogot stb., mint 1956 októberének kiáltványszerkesztői – nos, akkor a határozott igenlést inkább fejcsóválás vagy hümmögés válthatja fel. (A példákat a miskolci DIMÁVAG dolgozóinak egykori programjából merítettem.)
Kádár János rendszerének lényegét alkotta, hogy leszoktassa a magyar társadalmat 1956 szabadsággal kapcsolatos üzeneteinek ízlelgetéséről. A viszonylagos jólétnek inkább látszatával, mint tényleges megteremtésével, továbbá a „máshol is rossz, ezt legalább ismerjük” propagandájával, nem létező ellenségek vizionálásával ezt a célját az 1980-as évekre részben el is érte.
Amikor 2022-ben számot vetünk azzal, hogy az 1956-ból táplálkozó 1989-es szabadságvágyunk hőfoka (szabad sajtó, nyilvánosság, méltányos fizetések, sztrájkjog stb. tekintetében) milyen lánggal lobog, talán ismét a beletörődés diagnózisát állíthatjuk fel. Október 23-án letelt a második harminchárom évünk, s nem árt tudnunk, hogy egyszer rólunk is így töprengenek majd.
