Alig egy hónapot jártam első osztályba 1956-ban, és már meg is hirdették a szénszünetet. Az osztály még csak a szótagolásnál tartott, én már tudtam olvasni. Élveztem a szellemi erőfölényemet. Így aztán egy hét sem telt el a kényszerű otthonlétből, máris hiányoztak az új pajtások. Unalmamban tankokat hajtogattam a hirtelen összegyűlt újságokból. Később pedig a lapok jobb sarkában megjelent új címereket tucatszámra vagdostam ki magamnak. Mintha mi sem történt volna. Szüleim is elvoltak, kora reggeltől ment a szomszédolás, a politizálás. A rémhírek cseréje. Drága apám Aladár barátjával a rádiót hallgatta. Ha csengettek, csatornát váltottak, az öreg, varázsszem nélküli Oriont rögtön a Kossuth-nótásra hangolták. Mamám közben valami tuti rejtekhelyet keresett, de hogy minek, már sosem tudom meg.
Háború után alig tíz évvel nem sok mindenünk volt. Emlékszem, a széttolható szobaasztalban dugdostak valamit. Hezitáltak is, menjünk vagy maradjunk. Vártak az amerikai és a svéd rokonok, de mi mégsem mozdultunk. Anyám, apám megjárták a haláltáborokat, a hadifogságot, elvesztették a nagyszüleimet, mégsem mondottak búcsút a szülőhazának. Apám egy garázsban rejtette el a vállalati kocsit. Így aztán hiába kísértették naponta többször is egy illegális, nyugati határ menti fuvarra. Mamám mindenkit elhessegetett. Közben arra is jutott ereje, hogy kenyérért sorakozzon a Marinov pékség előtt.
A Széchenyi utcai polgári bérlakásunk hatalmas ablakain át gyerekfejjel magam is megéltem a történelmünk egyik legtragikusabb részletét. Mint egy óriás plazmatévén, láttam az egész főutcát ellepő tüntetőket, majd a macskaköves úton csörömpölő szovjet lánctalpasokat. Hallottam az ágyúik dörgését. Novemberben kilestem, ahogyan a pufajkások és az orosz katonák egymásnak háttal, araszolva tapostak az üvegszilánkokon, miközben a házak ablakai felé tartották a dobtáras fegyvereik csövét. Ebből elég volt nekem néhány nap, s az összes papírtankomat magamtól gyömöszöltem be a füstös cserépkályhánkba.
Az újsághoz a hetvenes évek elején kerültem, pontosan 18 esztendősen. Szép időszak volt. Olyan konszolidációs, békevilágbéli. Akkoriban szabadultak az ötvenhatosok. Mivel magam is rongyosra olvastam az Ez történt Borsodban című Fehér könyvet is, könnyen beazonosíthattam, kik azok, akiket lecsuktak. S kik azok, akik idejében köpönyeget forgattak.
A megbocsájtás többlépcsős, lassú folyamat volt. A forradalom hangadói először kis üzemi lapoknál kaptak bizonyítási lehetőséget. Ezek voltak a szakma úgynevezett büntetőtáborai. A megtévedtek között ritkaságszámba ment, hogy valaki a megyei laphoz kerüljön vissza. Egy idős kolléga szánalomból éjszakai szerkesztővé avanzsált, de a neve nem jelenhetett meg nyomtatásban. Közben mindazok, akik az úgynevezett sajnálatos események idején beteget jelentettek, vidéken bujdostak, szerkesztőkké avanzsáltak. Persze nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Két fröccs vagy három üvegsör után megnyíltak, panaszkodtak a hithűek, hogy nem becsülik meg a tévedhetetlenségüket. Ők voltak, akik a megyei pártbizottság padlásán szervezkedtek a forradalom leverésére.
A frissen, amnesztiával szabadultak – névsoruk a Fehér könyvben – hallgatagokká lettek. Fogukat összeszorítva megalkudtak a sorsukkal. Jómagam többször próbáltam azokat az új címeres újságokat újralapozni. Hiába, a könyvtárban és a levéltárban minden dokumentumot zároltak. Különleges engedéllyel lehetett volna beleolvasni. Már a szándék is gyanússá tehetett.
Pontosan 1956 szeptemberében léptem első osztályba Miskolcon, a Kossuth utcai általános iskolában. Októbertől januárig vakációztunk. Mintha mi sem történt volna. Visszatérve meglepetés várt minket. Írószer, sportcipő és sok más egyéb dombnyi ajándékot halmoztak fel az osztálytermekben. A szomszédos csehszlovák pajtások ajándékából válogathattunk. Hittük, visszatért az élet a normális kerékvágásba.
Akkoriban még eszembe se jutott, hogy néhány hónappal korábban felnőttek millióinak kellett választaniuk a barikád két oldala között. S az sem, hogy mi lesz a sorsuk azoknak, akik rosszul döntöttek. Ezek a sötéten gomolygó gondolatok csak később értek el, de máig is nyugtalanítanak.
