Az apropója természetesen az, hogy idén éppen 60 esztendős a borsodi vármegyeszékhely szimbólumának számító építmény, és úgy esett, hogy ugyanebben az esztendőben zajlik a tévétorony teljes megújulására irányuló beruházás is. Augusztus 20-án lehet majd a kerek „szülinapot” megünnepelni – 1963-ban ezen a napon avatták fel, sok ezer korabeli ünneplő jelenlétében a televíziós átjátszásra szolgáló s egyszersmind a turistáknak egyedülálló panorámát kínáló létesítményt –, bár a mostani megemlékezésnek maga az építmény nem szolgálhat majd helyszínéül két hónap múlva, hiszen év eleje óta építési terület az Avastető, és a kivitelezés decemberre zárul le. Nyilvánvalóan akkor lesz apropó és újabb indok az igazi ünneplésre.
Mindazonáltal ok és igény van bőven az emlékezésre, a büszkeségre: Hofer Miklós építész és Vörös György hatvanas évek eleji grandiózus terve rövid időn belül a fejlődő, bővülő, modernizálódó nagyváros jelképévé vált, a miskolci identitás elemi alkotórészévé. Napjainkban is sok-sok miskolcinak jelenti a településhez, a szülőhelyéhez, illetve otthonához való kötődés képi megtestesülését a kilátó. Elég csak az utcán feltűnő kilátós pólókra, sapkákra, aztán számos tetoválásra, továbbá a számolatlan céges és rendezvényes logóra gondolni. Mind a múltból, mind a jelenből.
Az, hogy ez az alakzat, ez a forma, ezek a vonalak ilyen élesen bevésődtek a miskolciak, de általában a máshol élők fejébe is, amennyiben városunkra gondolnak, nagyon sok mindenkinek köszönhető. Elsősorban persze a hat évtizeddel ezelőtti tervezőknek, építőknek, aztán azoknak, akik az objektumot tartalommal, funkcióval, „élettel” töltötték meg a következő esztendőkben. Az első TV Presszó, később éjszakai bár, azután dzsesszkávézó, diszkó, elektronikus zenei koncertek helyszíne, másféle kávézó – szóval mindezek mindenkori létrehozói, működtetői. Aztán részesei az immár több mint fél évszázados históriának a rajzolók, címfestők, továbbá képzőművészek, de még érettségi tablók összeállítói is – akik a kilátót beemelték alkotásaik meghatározó elemei közé. Írógépművészek is vannak köztük! Ne felejtsük a zenészeket, akik megénekelték Miskolc jelképét – mint a Bëlga együttes, amelyik 2007-es dalába azt írta bele, hogy „Avasi kilátón / vígan kiáltom / Azt, hogy belátom, / jó itt, barátom!”
De soroljuk tovább: akik mézeskalácsból megformázták; akik – főleg a hatvanas-hetvenes években – gyári szüneteikben ilyen-olyan technikával összeütötték a kis kilátómaketteket, dísztárgyakat, ki műanyagból, ki rézből, ki acélból, ki fából, gyufaszálakból; akik hóból megformázták vagy legalábbis belekarcolták a cipőjük sarkával a körvonalait a frissen leesett hóba; akik ide-oda felfestették, élethűségre törekedve vagy éppen erősen stilizáltan, vázlatosan; aki egy alternatív városlogó megalkotásakor dolgozta fel a témát (milyen sokan emlékeznek az „I Love Miskolc” feliratra kilátóval a közepén!). Aki miskolci épületek egyikeként mutatta be különleges textíliái készítésével. Aki magára a tévétoronyra, annak jellegzetes betonfelületeire vetítette fel úgynevezett fényfestéssel. Akik, legalább tucatnyian, DVTK-drukkerként a pár évvel ezelőtti szurkolói fotózásnál mindenképp kilátós háttérrel szerették volna megörökíttetni piros-fehér elkötelezettségüket. Vegyük azokat a (profiként) százakat, mellette (amatőrként, műkedvelőként) ezreket-tízezreket, akik régebben vagy mostanában előszeretettel fényképezték az Avas tetején álló, 72 méteres „kecses monstrumot” mint a település egyik első számú fotótémáját. (Megszámlálhatatlan ilyen képet gyűjtött össze a tavaly megjelent, kétkötetes Hetvenkét méter című könyv.)
És akkor még nem említettük azokat a valóban felmérhetetlen tömegeket – vagyis jószerével mindannyiunkat –, akik nap mint nap látják, láthatják, avagy láthatnák (ha figyelmesebb tekintettel járunk), Miskolcon „mindenhonnan”, amikor csak akarjuk: a pesti útról, Zsolca felől, a Diósgyőri Stadion előtt, a Bábonyibércről és a Tetemvárról, az avasi pincesorokról, a Szentpéteri kapui húszemeletes tetejéről, a Selyemrétről, a Győri kapui Szinva-partról, a volt vasgyári kémények között keresztülnézve, a Hejőpapi-közeli hídról, a tokaji tévétoronyról, a Tiszai pályaudvartól, a főutca bizonyos pontjairól, a Szinva teraszról, a Vörösmartyról; a Mendikás dűlőről közeledve épp csak felbukkanni a csúcsát… szóval, mondom, „bárhonnan”.
Egyszóval kiről-miről szól „a kilátó éve”? Hát Miskolcról, a miskolciakról.
