A Hunyadi János és a Dayka Gábor utca sarkán álló, mára már kissé kopottas épületre a legtöbben a két hatalmas zongorázó kéz falfestménye miatt figyelnek fel. Kevesen tudják azonban, hogy ez az egykori nyomda és szerkesztőség több évtizeden át meghatározó szerepet töltött be a miskolci sajtó életében: a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb sajtóterméke, a Magyar Jövő című napilap nyomdája és szerkesztősége működött az épületben.
A Hunyadi utca páratlan oldala egykoron egységes, földszintes házakból álló utcaképet mutatott, majd az 1896-tól zajló városrendezések markánsan megváltoztatták a környék beépítettségét. 1910-ben ezen a szakaszon még 30 épület állt, számuk 1930-ra 25-re csökkent, majd a kétsávos villamospálya kiépítésével tovább apadt. Az utca nyugati felének nagy átalakítása az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején történt, amikor a Szent István utcai panelházak építésével párhuzamosan a régi házak többségét lebontották. 1997-re a Hunyadi utca déli oldalán mindössze nyolc épület maradt fenn, köztük az 1927-ben épült 13. számú székház is, amely tudatosan a Magyar Jövő otthonának épült.
Ám a napilap nem ott és akkor kezdte a működését, megszervezése 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukása után indult. Első száma október 5-én jelent meg, vasárnap reggel, 7000 példányban. A kiadó és szerkesztőség eleinte több helyszínen is működött: 1920 nyarán a Déryné utcán, majd 1922-ben a Kossuth utcán egy háromhelyiséges lakást béreltek. A lap szerkesztőbizottságának tagjai között ott találjuk Görgey László főjegyzőt, Kozma Ferencet, a későbbi szerkesztő-igazgatót, és Nessl Alajos iskolaigazgatót is.
A lap pártokon felül álló, azokat ki nem szolgáló médiumként definiálta magát. Árnyalja azonban a képet Fazekas György egykori újságíró, aki Miskolci toronyóra című önéletrajzi regényében rendkívül részletesen mutatta be az 1920-as és 1930-as évek miskolci sajtóvilágát, így a Magyar Jövőt is. A baloldali beállítottságú zsurnaliszta nem volt túl jó véleménnyel a lapról, amelyről így írt: „a kisgazdapárt jobboldali szárnyának politikai vonalára tért, ugyanakkor kiszolgálta a Miskolcon székelő főispán igényeit is”. A mai sajtófogyasztás ismeretében mindenképpen érdekes az is, hogy a korszakban hány nyomtatott sajtótermék üzemelt a városban: 1932-ben kezdte működését a Gömbös Gyulát támogató Felsőmagyarország, 1913-tól működött a régi, polgári radikális nézetek valló, majd liberális kormánypártivá váló Reggeli Hírlap, valamint egy délutáni lap, a Miskolczi Napló, amelyet kis példányszámmal működő, gyér jövedelmű lapként mutatott be Fazekas.
A lap tulajdonosai 1924 tavaszán döntöttek arról, hogy saját székházat építettnek. A Hunyadi utcán egy földszintes házat vásároltak meg telekkel együtt, és még májusban engedélyt kértek Árva Pál miskolci műépítész – aki később tulajdonosa is lett a lapnak – terveinek kivitelezésére, így 1927-re a város egyik legmodernebb, háromszintes nyomda- és szerkesztőségi székházát építették fel. Az új épület látványos architektúrájával illeszkedett a Hunyadi utca környezetébe, 40 helyiségéből álló belső tere összesen 628 négyzetméteren terült el. A kapubejáró mellett az utcafronton helyezték el a kiadót és könyvkötészetet, mögöttük irodák és raktárak, az udvari szárnyban pedig a nyomdaüzem és a szedőterem működött. Az első emeleten szerkesztőségi szobák, igazgatási irodák és fogadóhelyiségek kaptak helyet. A második emeletet két lakás foglalta el, a manzárdszinten pedig négy szoba és egy tárgyaló állt rendelkezésre. Így a tulajdonos-építész, Árva Pál és a szerkesztő Kozma Ferenc a két világháború közti időszak egyik legsikeresebb miskolci sajtóvállalkozását irányította innen.
A lapot ekkor már a Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadó Rt. adta ki. Árva Pál volt a vezérigazgató, Kozma Ferenc az ügyvezető igazgató, Thurzó Nagy László újságíró pedig a kiadóhivatal vezetője. A szerkesztőség munkatársai – köztük Balázs Győző, Sikorszky Gyula, Sassy Csaba, Kőrakó Béla és Meskó Barna – az ország különböző vidéki lapjaiban is publikáltak. Miután Árva Pál eladta tulajdonrészét, a lap 1930-ban a Független Kisgazdapárt hivatalos orgánumává vált.
A Magyar Jövő nyomdája 1934-ben a Villamos Tröszt, majd 1937-ben az Első Magyar Betűöntöde tulajdonába került. Ebben az időszakban fordult az elő, hogy egyazon nyomdagépek nyomtatták a Magyar Jövőt, és a nagy rivális Reggeli Hírlapot is. Bár a lapot párton felülállóként alapították, mégis a politika sodorta el. A nyilasok hatalomra kerülésekor az 1939-ben alapított, a náci eszméket következetesen kiszolgáló Magyar Élet című lapon kívül mindegyiket betiltották, a második világháborút követően, több, egykori riválisával együtt már a Magyar Jövőt sem indították újra. A nyomda ugyan rövid ideig még működött, de 1950-ben a Borsodi Nyomda létrehozásával a lapok nyomtatását is központosították.
A Hunyadi utca 13. szám alatti épületet az államosítást követően a Miskolci Ingatlankezelő Vállalat vette át, és lakásokat alakítottak ki benne. A manzárdszint és a szerkesztőségi helyiségek új funkciókat kaptak, a nyomdagépek nyomait az 1950-es évek közepéig őrizték a falak. Bár az épület homlokzata azóta jelentősen megkopott, még ma is felfedezhetők rajta az eredeti, 1920-as évek végi díszítések, erkélyrácsok, kovácsoltvas elemek. Az egykori lap neve már rég eltűnt a homlokzatról, így már semmi sem emlékeztet arra, hogy itt egykoron a Jövőt írták.
Zongorázó kezek a tűzfalon. Kevés olyan ház van a városban, amelynek tűzfalára nagyobb figyelem irányul, mint a homlokzatokra. Az egykori lapkiadó épülete mindenképp ilyen, köszönhetően a Gábor Áron Művészeti Szakközépiskola tanulóinak, akik az V. Miskolci Montmarte nevű összművészeti diákfesztivál keretében festették meg a közel 100 négyzetméteres alkotást, létrehozva ezzel a város egyik legstílusosabb köztéri festményét. A Miskolci Napló (alapítási nevén MiNap – Miskolci Nap) archívumából kapunk választ arra, hogy miért éppen két zongorázó kezet festettek a falra: az alkotást sok más közül egy pályázat segítségével választották a városlakók és a szakmai zsűri közösen. Az indokok: egyszerű, könnyen kivitelezhető formákról van szó, utalva a Zenepalota szomszédságára és a művészetek sokszínűségére. Forrás: MiNap III. évfolyam 39. szám, 2006. szeptember 16., 5. oldal
