Balkovics Pál, az árvízi hős
Miskolcon 1878. augusztus 31-én hajnalban borzalmas események játszódtak le. A magyar történelem legtöbb halálos áldozatot követelő természeti katasztrófája történt azon a napon. Több hős is született akkor, de a legtöbbjük neve nem maradt meg az utókor számára. A legtöbb esetben a katonák hőstetteiről olvashatunk, de egy-egy civil polgár is kitűnt hősiességével.
Balkovics Pál az egyik ilyen miskolci volt, aki a feljegyzések szerint a legtöbb ember életét mentette meg az árvíz idején. „Ez az ember, egyszerű polgár, iparos, köteleket bocsátott a vízbe lámpással ellátva és 28 életet mentett meg.” Balkovics Pált Szűcs Sámuel is említi naplójában. A Magyarországi Iparosok Név- és Lakjegyzéke szerint a hősünk kötélgyártó iparos volt, evangélikus vallású.
Csak emlékeztetőül: A Bükkből lezúduló, hömpölygő árhullám augusztus 31-én hajnalban meglepte a miskolciakat, váratlanul csapott le rájuk az ár. 277 ember halt meg ekkor. A városban egyes helyeken 4-6 méter magasan állt a víz, a menekülés esélytelen volt. 2182 ház semmisült meg, a kár 1 739 771 koronára rúgott, de az 1838-as pesti és az 1879-es szegedi árvízzel ellentétben Miskolc magára maradt a károk elhárításában.
A katasztrófa után a malmokat – mint a bajok feltételezett fő okozóját – felszámolták a Szinva patakon, az áldozatok emlékére később, 1928-ban a Szent Anna téren emlékművet állítottak. Az elmúlt héten a Deák téren az egykori Pece hídkorlátnál is emlékhelyet alakítottak ki.
A 999 csizmadia legendája
Miskolcon a XIX. század végén nagyon sok csizmadia mester dolgozott, akik egymás elől vették el a munkát. Ezért sokan csak napról napra éltek, tengődtek a városban. Elhatározták hát, hogy összeülnek, és megbeszélik a problémákat. Összeszámolták, meghatározták, mennyien vannak, és 999 mestert számoltak a céhükben. Úgy döntöttek, az ezredik csizmadiát, aki be szeretne lépni hozzájuk, a céhbe, elteszik láb alól. Ezt el is terjesztették a városban és a megyében, úgyhogy a legenda szerint nem lett meg az ezredik csizmadia soha Miskolcon. Mivel azonban legendáról van szó, érdemes a történetet helyén kezelni.
Mindszent közel 160 éve
Azt biztosan sokan tudják, hogy Mindszent 1880-ban csatlakozott, pontosabban inkább csatolták Miskolchoz. Azt már kevesebben ismerik, hogy ekkor közel 160 év után lett újra Miskolc része. A kezdet kezdetén ugyanis Miskolchoz tartozott, és egy utcája volt városunknak. A XVIII. század húszas éveiben történt az elszakadás, melyet a városi jegyzőkönyvek is említenek. „Miskolc város tanácsa 1724. február 20-án tudomásul vette az elszakadást.”
Az első Kossuth- és Görgei-szobor az országban
Ismert tény, hogy az első teljes alakos szabadtéri Kossuth-szobrot Miskolcon állították fel. 1898-ban avatták fel az akkori Erzsébet téren. Az avatón a város vendége volt Kossuth Lajos húga, Lujza, és Kossuth idősebbik gyermeke, Ferenc is.
Azonban nem csak Kossuth Lajos első szobra fűződik városunk nevéhez: Görgey Artúrnak is Miskolc állított szobrot elsőként. Ezt 1934-ben avatták fel, a források szerint halálának huszadik évfordulóján, de mivel Görgey Artúr 1916-ban hunyt el, sokkal inkább a kerek évforduló apropójára készülve állíthatták a szobrot. Az alkotás a későbbi időkben kalandos utat járt be. Az ötvenes évek elején eltűnt, 1985-ig nem is találni róla semmiféle dokumentációt. Mai helyére, a Herman Ottó Múzeum elé 1997-ben került, és az avatón Görgey ükunokája, Görgey Gábor is jelen volt.
A Lévay asztaltársaság
Az avasi pincesoron élénk társasági élet folyt a XIX. század elejétől egészen a XX. század közepéig. „Nem is igazi miskolci polgár az, akinek nincs pincéje az Avason!” 18 – tartotta a mondás a miskolciak körében.
Természetesen különböző asztaltársaságok is alakultak a pincékben. A Lévay József nevével fémjelzett közösség volt az első ilyen az Avas-hegyen. A csoport tagjai közé tartozott többek között Gyulai Pál, Arany János, Erdélyi János, Tompa Mihály. Minden egyes tagnak saját, gravírozott pohara volt.
Egy érdekes szokása is volt a társulásnak: ha valaki meghalt a tagok közül, akkor a poharát ugyanúgy teletöltötték borral, majd a földre öntötték belőle a nedűt. Ezzel jelképezték, hogy még ő is velük van, és közéjük tartozik. Ezeket a poharakat ma a rimaszombati múzeum Tompa-szobájában őrzik, ott megtekinthetők.
