Az ötrendezős modell azóta kiteljesedett: korszakos előadások, tartós minőség és tudatos társulatépítés fémjelzi a munkájukat. Az elmúlt évtized tapasztalatairól, Bujdos Attila jóvoltából interjúkötet készült.
Nem volt az, hogy ez mi lesz címmel jelent meg Bujdos Attila online könyve, amiben a Miskolci Nemzeti Színház öt rendezője nyilatkozik. A kötet központi kérdése, miként tudták megőrizni markáns karakterjegyeiket egy egységes színházi világ létrehozása mellett. Milyen konfliktusokkal szembesültek az együttműködés során? És miféle „vérszerződés” tartja őket együtt immár több mint tíz éve?
„Olyan színházat akartunk csinálni Miskolcon, amiben teret engedünk az ősi érdeklődésünknek, az elemi kíváncsiságunknak. Nem tudtuk, milyen színházesztétika mentén. Nem volt az, hogy ez mi lesz. Volt sejtésünk, hogy belőlünk és ezekből a hozzávalóinkból mi lehet. De főként arra szövetkeztünk, hogy folyamatosan kommunikálunk egymással a színház gyakorlati működéséről, esztétikai lehetőségeiről és eredményéről” – idézi fel a közös indulást Szabó Máté.
A rendezők elmesélik, ki hogyan került Miskolcra, milyen színházi háttérből érkeztek. Különböző művészeti elképzeléseik mellett, fontos összetartó kapocs volt, hogy egyikük sem „A-ligás” Budapesti színházából jött Miskolcra. Mindannyiukban erősen élt a bizonyítási vágy, hogy vidéken is lehet országos színvonalon dolgozni.
Összetartó közösség alakult ki
„Valahol mindenki a fővárosba vágyik. Sokan mondják: ez a legjobb társulat, itt a legjobb dolgozni – de azért az igazi élet Budapesten van” – meséli interjújában Rusznyák Gábor, aki szerint vidéki színházként egészségesebb „nevelőegyesületként” gondolkodni. Felidézi néhány tehetséges fiatal, vagy épp Görög László elszerződését, akit elsőre lehetetlennek tűnt pótolni. Meg sem próbáltak a helyére hasonló kvalitású színészt keresni, akit aztán kihívás Miskolcon tartani –, inkább újabb fiatalok után néztek. A recept bevált: erős és összetartó közösség alakult ki Miskolcon, ahol mindenki – a technikustól a közönségszervezőig – magától is csúcsteljesítményt nyújt. Ez az egység, ami képes előadásról előadásra újrateremteni a minőséget - rajzolódik ki a beszélgetésekből.
Szóba kerül a Kivilágos kivirradtig 2016-os áttörése, ami bizonyította a város számára a modell életképességét. Beszélnek a Feketeszárú cseresznyét és a Salemiek-et ért kritikai elismerésekről, de bukott darabokról is. Izgalmas kulisszatitkok merülnek fel a koronavírus-időszakról, a rendezők éjszakába nyúló vitáiról, személyes nehézségeikről is – egészen odáig, hogy bűnös dolog-e egy gegért bevállalni egy aktuálpolitikai poént. (Spoiler: igen, de vállalják a kárhozatot.)
„Le lehet kaparni Miskolcról az Acélváros bélyeget. Vagy mellé lehet tenni a kultúra bélyegét” – állítja Béres Attila, de hangsúlyozza, ehhez a város lelkén és közérzetén továbbra is dolgoznia kell a színháznak. A szakmai sajtó ma a miskolci társulatot a legendás kaposvári színház fénykorához hasonlítja – ennek örülnek a rendezők, és maguk is érzik, hogy Miskolcon valóban történik valami. De az út még hosszú: Béres Attila és az „ötösfogat” tavaly újabb öt évre kapott bizalmat a városvezetéstől, hogy folytassák megkezdett művészeti munkájukat.
