Ha meg kellene nevezni azt az egyetlen helyet, ahol Miskolc történetének kezdeteit vissza lehet vezetni, a legtöbben valószínűleg nem Miskolctapolcát mondanák. Pedig itt állt egykor annak a nemzetségnek a monostora, amelyről városunk a nevét kapta. És ez csak egy a számos érdekesség közül, amely a ma már inkább a turisztikai attrakcióiról elhíresült környéket körüllengi.
Miskolctapolca története ugyanis jóval többről szól, mint a különböző korok embereiről, akik döntéseikkel alakították a terület múltját. Sokkal inkább egy olyan természeti adottság formálta ezt a tájat, amelyet még ebben az aszályokkal sújtott időszakban is természetesnek veszünk. A hideg- és melegvizes források ugyanis már akkor életet jelentettek, amikor még sem város, sem monostor, sem fürdő nem létezett ezen a vidéken.
Már a nevében is
Kevés olyan hely akad Magyarországon, ahol egyetlen természeti adottság ennyire következetesen alakította volna a táj és az ember kapcsolatát. Az őskor emberének menedéket adott, a középkorban nemzetségi központot vonzott ide, később gyógyulást kínált a betegeknek, majd egy egész üdülőtelep kialakulásának alapját jelentette.
Nem véletlen, hogy maga a helynév is ezt őrzi. A Tapolca szó a délszláv toplica kifejezésből származik, melynek jelentése egyszerűen „meleg víz”. Ugyanez köszön vissza a környék vizét összegyűjtő Hejő patak nevében is, amely a „hévíz” és a „folyó” szavak összeolvadásából alakult ki, vagyis szó szerint „meleg folyót” jelent.
Érdekesség, hogy egykori diósgyőri strandfürdő környékét is Diósgyőrtapolcának nevezték korábban. A „Tapolca” szó tehát eredetileg nem egyetlen települést jelölt, hanem azokat a helyeket, ahol a földből meleg víz tört a felszínre – ez magyarázza a Balaton melletti Tapolcával való névazonosságot, valamint több, hasonló vízrajzi adottságú település nevének eredetét is.
Évezredek óta lakták
A környék jóval az írott történelem előtt is lakott volt. Régészeti feltárások bizonyítják, hogy már a neolitikum embere megtelepedett ezen a vidéken, később pedig a bronzkor és a kelta kor népei is otthonuknak választották.
Nem nehéz megérteni, miért. A források állandó vízellátást biztosítottak, a környező dombok természetes védelmet nyújtottak, a Bükk közelsége pedig bőséges vadállományt és építőanyagot jelentett.
A közeli Várhegy és a mellette emelkedő Szentkereszt-hegy neve ma is őrzi ezt az időszakot. A kutatók több katasztrális holdra kiterjedő földvár maradványait tárták fel itt, ami arra utal, hogy Tapolca már jóval a honfoglalás előtt is fontos stratégiai helynek számított.
Az ősember jelenlétét ráadásul azokban a természetes barlangrendszerekben is kimutatták, amelyeket a meleg víz évezredek alatt vájt ki. Ezeknek a járatoknak egy részét ma már a Barlangfürdő vendégei is bejárhatják, vagyis ugyanazok a sziklák vesznek körül bennünket, amelyek között több ezer évvel ezelőtt emberek kerestek menedéket.
A Miskócok öröksége
Mindezek után talán már nem is meglepő, hogy a honfoglalást követően a Bors nemzetségből származó Miskóc nemzetség is ezt a vidéket választotta központjául. Itt alapították meg monostorukat, amely évszázadokon át nemcsak vallási központként működött, hanem a nemzetség közös temetkezőhelye is lett.
Ez nem egyszerű vidéki kolostor volt. A Miskócok számára ugyanazt a szerepet töltötte be, mint más főúri családok esetében a nemzetségi monostorok: itt őrizték legfontosabb okleveleiket, itt működött gazdasági központjuk, és ide temették a család tagjait is. A bencés szerzetesek évszázadokon át vigyázták mind a sírokat, mind a nemzetség iratait.
A Miskócok jelentőségéről Anonymus is megemlékezik a 13. század elején keletkezett Gesta Hungarorumban. A krónika szerint Árpád vezér Böngérnek adományozta azt a területet, amely „a Tapolca vizétől a Sajó folyóig” terjedt, és amelyet „most Miskolcnak hívnak”. Bár a történészek ma már fenntartásokkal kezelik Anonymus egyes leírásait, az kétségtelen, hogy már a középkorban is szorosan összekapcsolódott Miskolc neve Tapolcával.
Az elveszett múlt
A monostor története azonban nem tartott örökké. A mohácsi csatát követő zűrzavaros évtizedekben többször is támadás érte az apátságot, majd végleg elpusztult. A szerzetesek elhagyták Tapolcát, így a környéket lassan visszahódította a természet.
A pusztulásnak volt egy olyan következménye is, amely máig kihatással van városunkra: ekkor semmisülhettek meg azok az oklevelek is, amelyekből ma sokkal pontosabban ismernénk városunk keletkezéstörténetét. Éppen ezért nincs Miskolcnak olyan pontos alapítási dátuma, mint számos más magyar városnak.
Ez az oka annak is, hogy május 11-én nem a város alapítását ünnepeljük, hanem azt a napot, amikor 1909-ben Miskolc megkapta az önálló törvényhatósági jogot és az új címer használatát engedélyező adománylevelet.
Amikor a természet visszavette a területet
Az egykori nemzetségi központot a 16. század közepétől már Pusztatapolcaként emlegették. A korabeli leírások egy elvadult, elmocsarasodott vidékről számolnak be, ahol a meleg vizű források télen sem fagytak be, a környező dombokon pedig kiváló bort termő szőlők sorakoztak.
A környék asszonyai ide jártak mosni, mások a források gyógyító erejében bíztak. Egyes 16. századi feljegyzések szerint a törökök is használták a meleg vizű tavakat fürdőzésre, később pedig császári katonák és a környéken megtelepedő görög kereskedők is felkeresték a forrásokat.
Miközben az ember lassan elhagyta Tapolcát, a természet csendben megőrizte legnagyobb kincsét. A meleg víz ugyanúgy tört fel a földből, mint évszázadokkal korábban, mintha csak arra várt volna, hogy ismét felfedezzék.
És valóban így történt. A 18. század elején már egyre többen ismerték fel, hogy a források nemcsak különleges természeti jelenséget jelentenek, hanem olyan gyógyító erőt is, amely messze földről vonzhatja ide az embereket. Ezzel Miskolctapolca történetének egy egészen új korszaka kezdődött.
