Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben végzett Miskolc városa egy úgynevezett pincekatasztert. Erről Berta Béla pincetulajdonos beszélt, majd hozzátette, tudomása szerint ez volt az első és utolsó nyilvántartásba vétel.
– A Tetemváron van egy több mint 200 éves borházam pincével, ami már létezett a felméréskor is. Az egyes szám a Tetemváron volt, aztán ment tovább a számozás a Bábonyi-bércen, a Bedegvölgyön, a Kőporoson végig, majd a Szinván átkelve folytatódott a Nagyavason, a Kisavason, végül az 1779. pincével ért véget a Mindszenti templom mögött – mesélte.
Berta Béla pincéjét sokan ismerik, hiszen mint elmondta, itt alakult meg a Miskolci Pincék Asztaltársasága, aminek ő is alapítója volt. Továbbá ugyanitt jött létre a Miskolci Pincék Dalárdája is, szintén az ő alapításával.
– Itt van egy présgyűjteményem, amiben tizenhárom darab van. A prést magát arra használjuk, hogy a szőlőből kinyerjük a levet. Szüret után ma már lebogyózzuk, zúzzuk a fürtöket, a présbe pedig beletesszük a héjból, húsból, léből és magból álló zúzalékot, hogy nyomás hatására kifolyjon a must a szilárd anyag közül. Gyakorlatilag a lé elválasztását szolgálja ez a szerkezet. Az én préseimnek az a különlegességük, hogy ezek nem ipariak, hanem mind házi használatra készültek. A legrégebbit 1872-ben gyártották, a legfiatalabb pedig ötvenéves – kezdte a pince felszerelésének bemutatását Berta Béla.
Mindegyik üzemképes
A gyűjtemény összes darabja használható mind a mai napig.
– Amikor ezeket a préseket megleltem, majdnem mind romos állapotban volt. Felújítottam őket úgy, hogy használhatók legyenek. Mindegyiket egyszer kipróbáltam, hogy hogyan működik, de egy prést használok állandóan, amit összekoszolok, majd kimosok. Ez egy Lenin Kohászati Művekben készült fusi munka, és az az érdekessége, hogy nyomcsapágy van a tetején, amivel húzom a prést, azt két darab Trabant féltengelyből készítették. Amikor meghalt a tulajdonosa, az özvegyétől vettem meg – mesélte az egyik kedvenc darabjáról, majd rátért arra is, hogyan indult ez a hobbija.
– Úgy kezdtem prést gyűjteni, hogy eredeti szakmám szerint szőlész-borász vagyok. Fiatal titánként megörököltem a nagyapai és apai szőlőket Nyékládházán pincével, borházzal, káddal, hordókkal és préssel, ami az első darabja lett a gyűjteménynek. Vörösboros erjesztő tartályaim voltak, majd jött a rendszerváltás, és megjelentek a kannás borok. A kilencvenes évek közepén egyszerűen becsődöltem. Annyira lementek a folyóbor árak, hogy a termelési költségeket nem fedezte az eladott borok értéke. Ezért az erjesztő tartályaimat nem eladtam, hanem présekre cseréltem. Így kezdődött ez a hobbim. Aztán már a barátok szóltak, hogy itt-ott van egy prés kidobva, elvihetem – mondta Berta Béla, aki már csak azért nem gyűjt tovább, mert nincs több helye. Azt gondolja, egyébként már vagy ötvennél tartana.
A hatékonyság a fontos
A gyűjteménnyel a tulajdonos szerint be lehet mutatni jó száz év technológiai fejlődését.
– Megismerhetjük a mérnöki változásokat, például hogyan használtak régebben függő, majd álló orsót, később pedig hulló éket, hogy minél kevesebb emberi erőráhatással tudják kipréselni a szőlőzúzalék levét – magyarázta Berta Béla, aki kérésünkre részletezte is a különböző megoldásokat.
Az orsó a szőlőprés egyik legfontosabb eleme: ennek segítségével fejtik ki a nyomást a préskosárban lévő szőlőtörkölyre. A korai prések esetében nagyméretű kerékkel forgatták a fogaskerekeket, így a függőlegesen elhelyezett orsó le-fel mozgott. Később a szerkezet jelentősen átalakult. A korábbi, fakeretes megoldást fokozatosan felváltotta az öntöttvas állvány, amelybe egy álló orsót építettek. A nyomófej továbbra is az orsóhoz kapcsolódott.
Jelentős újítást jelentett a racsnis hajtás (más néven hullóék). Már nem kellett a nagy kereket folyamatosan körbeforgatni vagy körbejárni a prést. Elegendő volt a kart ide-oda mozgatni, vagyis racsnizni, aminek hatására az orsó fokozatosan lefelé haladt. A rendszer tovább fejlődött: míg kezdetben egy, majd két hullóék működtette a szerkezetet, a későbbi préseknél már hét dolgozott egyszerre. Ez hatékonyabbá és könnyebbé tette a prés működtetését, hiszen a kezelőnek már nem kellett folyamatosan körbeforgatnia a hajtókereket, elegendő volt a racsnikart oda-vissza mozgatnia.
A zászlót keresse!
Berta Béla szerint nagyon könnyen kezelhetők ezek a gépek.
– Nem igényelnek nagy fizikai munkát. Gyerekként én is végeztem és szerettem – emlékezett vissza, hozzátéve, pontosan hol található a pincéje. – A Szentpéteri kapu 1. szám alatt van egy művészellátó üzlet. Tőle balra kell feljönni, és a tizenkettedik borház az enyém, ami sárga színű, fehér díszítéssel és zöld ajtóval, ablakokkal. Egy magyar zászló van rajta március 15-től október 6-ig – mondta.
A présgyűjtemény bárki számára megtekinthető egyeztetés után: belaberta1@gmail.com.
