Kilencvenedik születésnapja alkalmából ajándékozták meg a miskolci önkormányzat nevében Budai Magdolnát avasi lakásában hétfő délután.
A még kilencven évesen is igen aktív és friss Budai Magdolna saját sütésű túrós süteménnyel és persze szeretettel fogadta Matiscsák Éva alpolgármestert és Alavári Zsuzsa önkormányzati képviselőt, akik virágcsokorral, ajándékcsomaggal és a miniszterelnök által szignált emléklappal keresték fel az ünnepeltet otthonában.
A szépkorú hölgy a köszöntéstől igen elérzékenyült, és elmondta, ilyen kedves gesztusban még nem volt része. Aztán néhány mondatban mesélt az életéről, amely – mint kiderült – nem volt könnyű.
- Mit is mondjak? Volt benne jó is, rossz is. De mindenből tanultam. A lényeg az, hogy sose vesztettem el a hitemet, akármilyen mélypontra is süllyedtem. A gyerekkorom meglehetősen nehéz volt. Én már a Horthy-érában is éltem. Tehát van összehasonlítási alapom. Amikor hat éves voltam, édesapám meghalt. Hét gyerekkel maradt édesanyám özvegyen. A nyolcadik gyermek pár nap múlva, halva született. Tehát a gyerekkorom nehéz volt, de átvészeltem azt is – idézte fel a régi emlékeket.
Megtudtuk, a nehéz körülmények miatt gyorsan kellett felnőnie, az édesanyjától megtanulnia a főzést, háztartásvezetést és a gondoskodást a kisebb testvéreiről. Tíz évesen már tudott tésztát is gyúrni, azóta is szívesen süt. Akkoriban Novajidrányban éltek, negyedik osztályos volt, amikor beköltöztek Miskolcra. Ez is a szegénység miatti kényszerből történt, ám utólag örült ennek, mivel a községben valószínűleg a cselédsors várt volna rájuk, így azonban tanulhattak és jobb munkahelyeken tudtak később elhelyezkedni a testvéreivel.
- Egyszer a tanítónéni háztartástan órát tartott, én meg mákostésztát főztem az egész osztálynak. Mindenki el volt ámulva. Nálam a mai napig nincs bolti tészta. Ma is én gyúrok. A gyerekeknek is – avatott be.
- Tulajdonképpen az élet a legnagyobb rendező. Mert akkor, amikor édesapám meghalt, egy csapásra elszegényedtünk. A tehenet el kellett adni, hét gyerek, és a nyolcadik halva született. Nem volt betervezve, hogy Novajidrányból eljövünk, de a szegénység és a háborús időszak miatt végül kénytelenek voltunk. Nem tudom, hogy hallották-e valahol, valakitől, mert soha, senki nem beszél erről, hogy a németek olyan játékokat dobáltak le a falukban, amikben robbanószer volt. És a felnőttek figyelmeztettek minket, hogy semmihez ne nyúljunk, na de hát a gyereknek mondhatják. Ott egy szép baba, egy pettyes labda, lovacska. És az én tizenkét éves bátyám, a Laci ,talált valamit és hazahozta. És amikor anyu elment otthonról, elővette a bicskát és lyukat fúrt bele. És azt mondta nekem, hogy adjam oda a gyufát. Én tíz évesen odaadtam. Több nem gyulladt meg, de egyszer csak bumm. Felrobbant. Ahogy fölé volt hajolva, mindene megsérült, csak a lábszára nem. És erről nem beszélnek. Az übermensch ezt csinálta velünk – révedt a múltba.
Az élet a legnagyobb rendező, mondta újra, mert ennek a tragédiának a következtében hozták be a súlyosan sérült testvérét a miskolci kórházba lovasszekéren, és így vetődött fel az ideköltözés gondolata is. Az egyik nagymama lakásába költöztek az Avasra. Így járhatott aztán Magdi néni Miskolcon iskolába, dolgozhatott több helyen, a vasúttól a kórházon át a Fonodáig, ahonnan végül nyugdíjba ment.
- Több szakmám is van, mert mindig tanultam. Néztem, hogy a tőlem okosabb emberek, hogy viselkednek, mit csinálnak, mit mondanak, és mindig tanultam. Gyerekkori álmom volt az ápolás, amit sokáig csináltam, később aztán átváltottam a textiliparba, ott dolgoztam, onnan is mentem nyugdíjba, a Fonodából, ahol textillaboráns majd végül bérelszámoló voltam.
Egy nagy fájdalma van, az, hogy a „rendszerváltás jól kitolt velünk”, minden unokája és dédunokája máshol él, senki nincs közülük Miskolcon. Egyik Győrben, a másik Csornán, a harmadik család Németországban. Már csak egy unokaöcs és a családja él itt.
- Úgyhogy ezt tette velünk a rendszerváltás – fűzte hozzá szomorkásan.
