A Népszabadság bezárásáról még szemináriumi dolgozatban írtam le valami hasonló mondatot: változik a médiapiac, változnak az olvasási szokások, a nyomtatott sajtó pedig egyre kevésbé tudja fenntartani magát (az akkori érvelésben a politika szerepe is megjelent, ezt most inkább kihagynám).
A megyei napilapunk azonban azóta is minden reggel ott volt az emberek asztalán. Most ez megváltozik, de nem szeretném egyetlen mondattal letudni, mint egy jelentéktelen napi eseményt, amit holnapra mindenki elfelejt.
Mert nem egy újság szűnt meg; egy megszokott világ egyik fontos darabja tűnt el.
Ma már elárulhatom, az elmúlt 7-8 évben háromszor kerestek meg, hogy dolgozzak náluk. Az akkori élethelyzeteim miatt ez végül meghiúsult. Pedig vágytam rá, például azért, hogy szűkebb pátriámról írhassak. De azért is, mert az Észak-Magyarország nem egyszerűen híreket adott: része volt annak, ahogyan egy megye saját magára „nézett”. Megírta, mi történt Miskolcon, de ugyanúgy megírta azt is, mi történt Edelényben, Sátoraljaújhelyen, Mezőkövesden vagy egy apró borsodi faluban. Megszólaltatta a polgármestert, a sportolót, az orvost, a tanárt, a vállalkozót.
És időnként azt az embert is, akinek a története egyébként talán soha nem jutott volna el szélesebb közönséghez. Ez egy megyei újság egyik legfontosabb küldetése. Ott lenni, jelen lenni, megírni, népszerűsíteni, figyelmet felhívni, ügyek mellé állni. Ami csak a sajtótól kitelik.
Mindezt „Borsodban”, amihez annyi, de annyi negatív, szürke képzetet társítottak az ország szerencsésebb sorsú régióiban. Nem valahol máshol, nem egy országos szerkesztőségből megpróbálni megérteni Borsodot, hanem itt élni és megküzdeni nap mint nap. Ismerni a helyeket, az embereket, a problémákat, a sikereket, a sajátos történeteket.
És éppen ezért van ennek a mai napnak súlya.
Persze, lehet azt mondani, hogy nincs itt semmi különös. Az újságírás nem szűnik meg attól, hogy egy lap nem jelenik meg többé naponta papíron. Az olvasó ma már telefonon, számítógépen, közösségi médiában, videóban, podcastban fogyasztja a híreket. Ez igaz. Csakhogy ettől még nem lesz mindegy, hogy ki készíti el azokat a híreket. A technológia változása ugyanis nem teszi fölöslegessé az újságírót. Legfeljebb új helyre teszi.
Kicsit (na jó: nem is kicsit) haza is beszélek: a jó helyi újságírás talán fontosabb, mint valaha. Ki fogja megírni, ami csak itt fontos? Ki megy el egy kis településre, ahol valaki létrehozott valamit, amire az egész közösség büszke lehet? A helyi influenszer? Capcuttal majd megvágja a videót, aztán kiteszi? Hová? Majd felhívja a kormányhivatalt, az önkormányzatot, hogy információkat kérjen? És akkor majd adnak is neki, hiszen ő...? Mi is? (Már bocsánat, influenszerek!)
Ki veszi észre azt a történetet, amelyből országos hír soha nem lesz, de az ott élők számára az egész világot jelenti? Ezek miatt van szükség helyi újságírásra.
Na de azért ne temessük. Hogy egy korszak lezárult? Valóban. A megszokott formának most vége. Veszteség ért minket? De még mekkora! De ma, amikor letesszük az utolsó Észak napilapként megjelent példányát, gondoljunk arra, mi minden marad.
- Maradnak a történetek.
- Maradnak az emberek.
- Maradnak a kérdések.
És maradniuk kell azoknak is, akik ezeket megírják, a maguk szerény, alázatos módján az olvasók elé tárják.