Hiszen elmúltak már azok az idők, amikor előbb cseh-, majd románajkúak lepték el a várost, akik mindenféle követeléssel jöttek, mondván, hogy nekik erre joguk és felhatalmazásuk van, de hogy mivégre, azt még maguk sem tudták. Azonban amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is, így a város élhette tovább megszokott életét, habár aki olvasta az újságokat, érezhette, hogy a nagy háború után már semmi nem lesz olyan, mint annak előtte volt. Sorban jöttek a hírek, az újságírók pennái csak úgy sercegtek ezekben a napokban. A messzi Franciaországra irányult a legnagyobb figyelem, ahol az entente nagyhatalmainak még nagyobb szószólói igyekeztek aláásni Magyarország tekintélyét, sőt az idő előrehaladtával csatlósaik, akik már önálló államként tekintettek magukra, a birodalom szétzilálásán munkálkodtak, hogy egyre nagyobb területet kaparintsanak meg maguknak. Ami eleinte egy szörnyű álomnak tűnt, az mindinkább valósággá vált, így a „szomszédos államok” területi követeléseit kisebb változtatásokkal ugyan, de papírra vetették nagy testvéreik, amelyről már csak a magyarok aláírása hiányzott.

Mintha megérezték volna ezt odafenn azon a nyári péntek reggelen. Bár a színház óratornya már csaknem elütötte a 10 órát, a nap még mindig nem bújt elő az egyre inkább terebélyesedő fellegek mögül. A Royal és a Budapest sokszor szűknek bizonyuló kávéházai most üresen ásítoztak.

Miskolc legimpozánsabb szállójának, Böczögő József Koronájának egyetlen vendége idegesen nyomta el cigarettáját, felváltva vetve sűrű pillantásait karórájára és újságjára, majd utóbbit összehajtva és az asztalra dobva sietősen indult el a Kossuth utca irányába. A pincér, mintha csak erre várt volna, kisvártatva megindult leszedni az elviharzó úr asztalát. A szokásosnál jobban iparkodott, így miután a tálcára tette az üres feketés csészét, a felszolgálói etikettre fittyet hányva zsebre vágta a borravalót, s hóna alá csapta az újságot, majd olyat tett, amit a napnak ezen szakában soha nem szokott: lehúzta a kávézó redőnyeit, majd ő is elindult a Kossuth utca felé. A sebtében a pultra hajított napilap épp a címoldalánál nyílt szét, így, ha visszanéz, láthatta volna, hogy az a budapesti demonstrációról és a békeszerződés aláírásáról ír, fölötte a dátummal: 1920. június 4.
Miután kilépett az utcára, furcsa látvány tárult elé. Míg egyesek a mindszenti plébánia felé igyekeztek, addig többen a Kazinczy utca zsinagógája felé tartottak. Egy kisebb tömeg a Hunyadi utca felé vette az irányt, amiből következtetni lehetett arra, hogy a Luther-udvar az úti céljuk. Hiába azonban a vallási különbözőség, most mindenki egyként lehajtott fővel, némán tartott a választott teremtőjének házába. Ma valamennyien a magyarok istenéhez fohászkodtak.
Hogy a Kakas templomban tartott istentiszteletről elkésett, azt a város minden irányából megkonduló harangok adták tudtára, amelyek egyszerre kezdtek bele gyászbeszédükbe búsan elnyújtott, érces kánonjukban, mintha túl akarnák harsogni a néma tömeget.

- Magyarok! Miskolciak! Ebben a pillanatban, a messzi Versailles-ban, a Grand Trianon palotában egyenlőtlen katonai és gazdasági fegyverekkel, egy egész ellenséges világ erőszakos kényszerével aláíratták velünk a békét! Az ezeréves Magyarország megszűnt létezni!

A város egyszerre dermedt meg. A bezárt üzletek, műhelyek előtt szótlan álltak tulajdonosaik, a főutcán haladó villamos két megálló között tartott gyászszünetet, utasai az ablakon keresztül révedtek a semmibe. A közhivatalok tisztviselői percekkel ezelőtt letették tollukat, félbehagyva a felekkel való tárgyalásokat, míg a közeli iskola tanítói ezekben a pillanatokban kezdték el magyarázni a megmagyarázhatatlant: nebulóiknak egy olyan országban kell felnőniük, amely egy tollvonással lett önmagával határos. A közeli Vasgyárban a gyárkürt vezényszavára leállt kemencék mellett izzadt kohászok merengtek el azon, hogy a kezük alól kikerült síneken mától idegen országok idegen szerelvényei közlekednek.

Böczögő József Koronájának felszolgálója a szűnni nem akaró gyászének közepette leült a közeli padra, és a kezébe temette arcát. Eszébe jutott az ígéret, hogy mire a falevelek lehullanak… Majd elmerengett a fronton töltött időkről, a „tízesek” hőstetteiről, a lehetetlen hazatéréséről, amelybe egyszerre sajgott bele minden, mára már begyógyultnak hitt sebesülése. Beleértve a szívét is.
Ekkor azonban arra lett figyelmes, hogy a harangok más hangot kezdenek megütni. Valami olyat, ami már nem a múltról és a keserű jelenről énekel, hanem a jövőről. A város jövőjéről.

Aztán a harangszó megszűnt, a városra egy pillanatra újra csend telepedett. De ez a csend már más volt. Egy lélegzetvétel a nekirugaszkodás előtt, amely csakhamar véget is ért. A redőnyöket felhúzták, a villamos továbbindult megállója felé, ahogy a kohászok is visszatértek forró kemencéjükhöz. A munkájukra nagyobb szükség volt, mint valaha, hogy száz esztendő múlva is magyar földön szóljanak a harangok. Az emlékezés harangjai.