"Azért a víz az úr"
A vihar szimfóniája a legmélyebb álmomból vert fel, így kellett némi idő, mire felfogtam, hogy a hűsítő fuvallatot nem a forró nyárestéken bekapcsolva „felejtett” ventilátor okozza, hanem a felhőszakadást kísérő huzat. Így hamar mentem egy kört a lakásban, hogy kizárjam a fellegek harcát, ami a nyitott ablakokon keresztül készült betörni a lakásba.
Ezt a váratlan ébresztőt elkerülhettem volna, ha élelmesen megnézem az előrejelzéseket, hogy idén stílusosan, zivatarral veszi át a stafétát az ősz augusztus utolsó éjjelén. Majd belém hasított a felismerés: egy nap híján 142 éve, hasonlóan a semmiből törhetett rá az a vihar a békésen alvó miskolciakra, amely végül a város eddigi történetének legnagyobb természeti katasztrófáját okozta. A semmiből, hiszen akkor még nem voltak modern időjárás-előrejelző rendszerek, ennek ellenére a katasztrófa bekövetkezte nem volt minden előzmény nélküli. A köztudatban „nagy” jelzővel illetett, a szó szoros értelmében mindent elsöprő árvíz krónikáját járjuk körbe az alábbiakban.
Ha megnézzük a várostörténet 19. századi eseményeit, a legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy nyugodt éveket élt volna a lakosság, sőt, Miskolc joggal pályázhatott volna a katasztrófa-fővárosi címre. Már ha díjaznák ezt a nem kívánt kiváltságot. 1823-tól 1878-ig 5 tűzvész (1843, 1846, 1852, 1860), 5 kolerajárvány (1831, 1849, 1855, 1866, 1872-73), himlő (1872-73), marhavész és dögvész (1851, 1862-63), földrengés (1868) pusztított a városban. Sőt, még üstökös megjelenését is feljegyezték (1858, 1861, 1872) három alkalommal. Völgyi fekvéséből adódóan azonban mégis a kisebb-nagyobb áradások voltak azok, amelyek rendszerint megkeserítették a városlakók életét. Egyes statisztikai mutatók szerint 1845 és 1888 között nem kevesebb mint 20(!) alkalommal jegyeztek fel áradásokat, árvizeket a városban. Mindazon túl, hogy patakjaink ebben az időszakban még nem voltak úgy szabályozva, ahogy manapság, a gyakori árvizeknek nem az volt az oka, hogy akkor többször és többet esett.
Miskolc városképének alakulásában mindig is meghatározó szerepet töltött be a várost nyugat-keleti irányban átszelő, Miskolc gazdasági vérkeringésének egyik ütőereként lüktető Szinva patak, valamint a 19. században még szabályozatlan, az északi dombvidékről a csapadékot elvezető Pece, mely a város területén egyesült a Szinvával. A ma már kihasználtság szempontjából jelentéktelenül csordogáló Szinván a korban több vízimalom is üzemelt, amely a különböző termelő- és megmunkáló épületek energiaszükségletét látta el. Amikor 1845-ben húsz emberéletet követelve mindkét patak kiöntött, a város elöljárói legfőbb okként (nagyon helyesen) megállapították, hogy a víz felgyülemlését a malmok és a lakosság által felhalmozott hordalék, valamint a medrek kotrásának hiánya okozta. A problémát fokozta az a nem elhanyagolható tény, hogy a már említett völgyi fekvésből adódóan a város a Szinva vonalán terjeszkedett. Bár a közvetlen meder melletti építkezést rendeletben tiltották, sokan így is a patak partjának közvetlen közelében építkeztek. Még azok is, akiknek ezt a tiltást be kellett volna tartatniuk a lakosokkal… Szintén tilos volt a patakba való szemetelés is, felelősségre vonás hiányában a lakosság ezt sem tartotta be, így a felgyülemlett szemét, valamint a Szinvára ráépült malmok is akadályozták a víz zavartalan lefolyását.
Ennek ellenére az illetékesek csak „tüneti kezeléseket” hajtottak végre, azaz megkezdték a helyreállítási munkálatokat, azonban a további árvizek, valamint a pénzhiány miatt nem tudtak olyan átfogó városrendezési munkálatokba belefogni, amelyek a megáradt patakok vízelvezetését is megoldanák. Gondolhatták, hogy az 1845-ösnél úgysem fog nagyobb katasztrófa bekövetkezni. Majd elérkezett az 1878-as esztendő augusztusának harmincadik éjjele. Ekkor egy fülledt, tikkasztó nap után úgy hajtotta álomra a fejét a mintegy 24 ezer miskolci polgár, hogy a távolban még csak halkan morajlott fel az ég. Majd kisvártatva kopogni kezdtek az első esőcseppek. Ami ezután következett, arról Herman Ottó így írt: „Nem lehet elmondani az iszonyatos drámákat, melyektől visszaretten az író tolla s a festő ecsete egyaránt, mert leírhatatlanok és lefesthetetlenek”.
A megemlékezés második részét ITT, a harmadikat pedig ITT olvashatják.
