Az éjszaka történtek felidézésére - a naplóírók feljegyzésein túl - segítségünkre vannak a helyi és az országos sajtóban megjelent beszámolók. Bár itt nem áll módunkban mindet felidézni, érdemes egy-kettőt kiragadni, hogy érzékeltessük azt a borzalmat, ami a megáradt víz formájában tört rá a miskolciakra augusztus 30-a éjjelén.
„Alig értünk haza s nyugodtunk le, tizenegy óra után szörnyű vihar vert fel álmunkból. Ily dörgést soha sem hallottam ily sűrű villámlást soha sem láttam. Egy negyed óráig majdnem folyvást rémletes villámfény világította meg a várost s felhőszakadás omlott utcáira. A Szinva vize s a Pece patakja csakhamar kiáradtak s rémes zúgással omlott az ár, magával sodorva hidakat, házakat, embereket, állatokat. Oly hirtelen jött, oly gyorsan növekedett az ár, hogy a hatóság mitsem tehetett, s az emberek mintegy tehetetlenekké váltak. Emberi emlékezet óta nem volt Miskolcon nagyobb árvíz, s így a mentő eszközök teljesen hiányoztak” - írja Gyulai Pál, a város közkedvelt költője a Nemzeti Hírlaphoz címzett levelében.
A Borsod című lap október 3-ai száma többek közt a következő beszámolókat rögzíti.
„Igen érdekes volt özv. Simon Andrásné megmenekülése is. Őt és a család 7 tagját a fia a beboltozott kéménybe rakta fel, honnan fejszével a padlásra lyukat vágtak a kémény falán s ugy menekültek a padlásra, s ott maradtak a vész elmúltáig.” Voltak, akiket mulatozás közben ért el az áradat: „Az Ujvilág kávéházba 70 vendég szorult be, s ezek ugy menekültek, hogy az asztalok tetejére rakott székeken egymásba fogódzva tartották fenn egymást”.
Csodával határos megmenekülésről számolt be Gyöngyössy Sámuel 1879-ben, a Miskolcz gyásza címet viselő emlékkönyvben, melyet azért adtak ki, hogy a bevételből segítsék az árvízkárosultakat. Lőcseyné története akár már egy hollywoodi katasztrófafilm egyik jelenete is lehetne. Az asszony rendkívüli lélekjelenlétről tett tanúságot, amikor éjszaka az árvízre ébredvén eszébe jutott, hogy egy nagyobb összeget, 400 o. é. (osztrák értékű) forintot helyezett előző este az ablak belső párkányára. Miután kihalászta a vízből az asztalról leesett kulcsokat, a pénzt is magához vette. Ekkorra azonban az ár már olyan nagy volt, hogy a feldöntött bútorok az ajtóhoz szorították, talán a 400 forint is ekkor veszett el végleg. Már-már ő maga is odaveszett, amikor váratlan segítsége érkezett:
„Egy az istálóból kiszabadult tehén nagy erővel benyomja az ajtót, az úrnő belé- kapaszkodik, kiszabadul a rögtönzött torlasz közül, de még ez mind nem elég! Biztos tartózkodási hely e segély mellett sem mutatkozik, a víz egyre nő, a vész mind nagyobb; ekkor rémületesen vonítva, mintha úrnője veszedelmét sejtené, bejő a házőrző, egy ritka példány saját fajtájából, egy csak nem oroszlány nagyságú kutya, a víz fölszínén úszva asszonyához közeledik, ez belékapaszkodva megragadja az ablakvasat és szilárd támpontot talál”.
A helyi és országos sajtóból megismerhető visszaemlékezések hűen lefestik azt a borzalmat, amit a miskolciak átéltek ezen az éjszakán. Bár az ár másfél-két óra alatt elvonult, a maga mögött hagyott pusztítás következményei évekre meghatározták a város jövőképét. Folytatjuk.
