Amikor az az egypárti szlogen járta, mi a gyalogosok pártján állunk, én másról sem álmodtam, mint hogy az autó volánja mögé üljek. A politikai analfabetizmusom kiteljesedett, képtelen voltam genetikai örökségemmel szakítani. Édesapám haláláig sofőr volt, hamar megfertőzött a benzingőz, gyermekkorom jó idejét a Pobjedában éltem meg.
Így idejében kezdtem számolni a napokat, mennyi lehet még hátra a jogosítványom megszerzéséig. Elsőre a honvédelmi sportszövetségnél kopogtattam, ott sorkötelezettként ingyen levizsgázhattam volna. Bár egyszer már befészkeltem magam az olajzöld Csepel volánja mögé, mégis az Autóközlekedési Tanintézetben, a mazsolaképzőben kötöttem ki. Hiába grasszáltam mezítelenül a sorozóbizottság előtt, összekevertem a kéket a zölddel, így elestem a hivatásos jogosítványtól. Gyalogos golyófogónak ajánlottak.

A Miskolci ATI téesziroda-szerű épületsora a Dózsa György utca végén, a Major utca két szám alatt volt, a fészerben parkoltak a dupla pedálos kocsik. Az intézet vezetői, Horváth István, Nándori István és Varga Béla, általában 8-10 főállású trénerrel képezték a jogosítványra áhítozókat. A tarifák, a literenkénti háromforintos benzinárak mellett elég szolidak voltak, talán 1600 forintból, egy havi átlagfizetés árából negyven órát is cirkáltunk városszerte.

Az első oktatóm gyorsan érzékelte, hogy a kuplungot és gázpedált szinkronban taposom. Pechemre, én ugyanis kimentem volna a világból. Úgy hittem, egy álló napig, fáradtság nélkül is bírnám a kocsikázást. Ezzel szemben ő hol anekdotázott, hol pedig hazavitette magát vacsorázni. Jó, ha egy félórát pusztíthattam a naftát. Cink Miklós mesterem megengedőbb volt. A tapolcai parkolónál kiszállt, s hagyta, egyedül körözzek. Végül 1968 májusában levizsgáztam, és még aznap kézhez kaptam a jogosítványomat a Baross Gábor utcai rendőrségen. Másnap reggel az volt az első, hogy magamhoz vegyem az éjjeliszekrényemről. Tudnom kellett, hogy nem álmodom.

Tóth Tibor gépjárművezető-oktató, a szakma ikonikus alakja több mint fél évszázada gyalogosokból képez autósokat. Az MHSZ berkeiben kezdte, majd az állami tanintézetben folytatta. Az eltelt öt évtized elegendő volt arra, hogy több generáción át adja át a volánforgatás fortélyait.

Egy korabeli Oktávián tanult, jómagam pedig egy botváltós Moszkvicson. Megízleltük, megéltük, mi a különbség az autók között. Tibor manapság már ritkán ül be az anyósülésre, eldöntötte: sok millió kilométeren át taposta a pótféket, eljött az ideje, hogy maga is a kormány mögött lazítson.

Tibor szerint az autók, az autózás technikai fejlődése megállíthatatlan. Felnőtt egy új generáció, amely kötelező természetességgel tekint a jogosítvány megszerzésére. S elhiszi magáról, hogy született Fittipaldi, aki bármilyen helyzetben képes megzabolázni az alatta szunnyadó lóerőket. Tibor három kilométer után képes eldönteni, kiből lesz jó pilóta, és ki az, aki egy életen át görcsölő gyomorral ül a kormánykerék mögé. Előre sejti ki az, aki egy idő után feladja, belátja, sosem lesz képes egy nyüzsgő forgalomban úrrá lenni a szorongásán. Az is megesik, hogy ezt nem mondhatja meg a tanulójának.

Egyébként az elmúlt évtizedek során minden változott az oktatásban, a vizsgáztatásban. A számítógépes KRESZ-teszt után a vizsgabiztosok hol a jobb első vagy a hátsó ülésről pontoztak. Az oktatók egyszer velük mehettek, másszor pedig már nem. Ez az utóbbi rendszer volt a legáttekinthetőbb, hiszen, ha visszafelé a vizsgabiztos vezetett, tuti volt a bukás.

Mostanában gyakran fellángol a vita, meddig vezessen, meddig vezethetnek az idősek. Kinek a felelőssége, ha egy nyolcvanon felüli autós karambolozik. Tibor barátom sem fiatalodik, ezért egyre liberálisabb. Szerinte a vezetés, ha szórakoztat, fiatalít, megnyugtat és a gyakorlat fenntartása csak erősíti a biztonságérzetünket a forgalomban. Autózunk, míg jól érezzük magunkat a kormány mögött, s mindaddig, míg semmi egészségügyi akadálya sincs, hogy úrrá legyünk a járművön.