Egy hatalmas galambdúc a belvárosi házunk padlása. Naphosszat turbékolnak a balkáni gerlék, de a villamos csörömpölésétől mintha nem is hallanánk. Ahányszor felmegyek a padlásra antennát igazítani, kormos porvihart kavarva, rajban rebbennek fel. A guanótömeg már a macskafolyosót nyaldossa, de az erkélyünkön is nyomot hagy. Az Erzsébet téren a hatósági tiltás ellenére szokásban van a galambetetés. Ám ki az a rendőr, aki háborgatná a morzsát szóró öregeket? A turisták úgy fényképezkednek a vállukon pózoló gerlékkel, mintha Velencében lennének. A szomszédban lakó barátaim uszöges csúzlival vadásznak a galambokra, de nekem ez a galádság sosem menne. Drága édesanyám élethosszig búzát szór nekik a konyhaablakába. A begyes hasú, szürke madárkák jóllakottan, hálásan bekopognak, de a párkányt be nem piszkítanák.

Igazából gangos városiként számomra a galamb, az galamb. Legyen az bármilyen. Érteni kell a balkáni gerlék és a röpkéző vagy a sportgalambok megkülönböztetéséhez. Szerencsére az egyébként egymáshoz hasonló madarak szigorú kasztokban élnek, szóba se jöhet köztük a keveredés. Vémi Lajos, a röpgalambtenyésztők szakosztályának az elnöke készségesen elkalauzol ebben a sajátos világban.

A családi hagyományt folytatva gyerekként kezdte a galambászatot, s máig is merő hobbiból legalább 120 szárnyasa van. Nem irigylésre méltó, hiszen aki ezt bevállalja, annak többé nincs szabadsága, és élete minden részletét ez határozza meg.

Míg a postagalambokról már mindent tudunk, s nem győzünk csodálkozni, hogy ezek ezer kilométerekről is biztonságosan hazatalálnak, és a magyar tenyésztők sorra nyerik a világversenyeket, addig a röpgalambokról keveset hallunk. Viszont egyre gyakrabban látjuk ezeket. Ma már esküvőkön és temetéseken nem ritkaság fehér galambokat rajban eregetni. Nemrégiben magam is látom, percekig köröznek a templomból kivonuló ifjú pár, s a násznép felett. Úgy, mint hajdanán a világifjúsági találkozók megnyitójára felreptetett békegalambok. Gondolkodóba esem. Mi van, ha nem találnak vissza a dúcukba, drága mulatság lehet egy ilyen szárnyas hakni.

Vémi Lajos megnyugtat. Ezek a röpgalambok 50-60 kilométeres körzeten belül hazatalálnak. Nincs szükség betanításra, számukra ez ösztönös. Különben nem olcsó a tartásuk, drága a táp és az oltásuk a különböző nyavalyák ellen. Egyébként ezek a kerengő galambok fegyelmezettek, a napi 8-12 órás repülés után a saját dúcukban pihennek. Gyűjtik az erőt a másnapi felszálláshoz.

Megtudom, ezeknek a szárnyasoknak egyre több a természetes ellensége. A levegőben megtámadják őket a vadász- és a kabasólymok, de a vércse és a karvaly se veti meg a húsukat. Sajnos ez ellen semmit nem tehetnek. Ez a természet farkastörvénye.

Újabban mi is rákapunk a galambhúsra. Kormányzati támogatással ismét fellendülőben van a húsgalambtenyésztés. Sokak szerint az alig egykilós szárnyasok húsa különlegesen ízletes, az ebből készült levesnek meg gyógyító ereje van. Az igazi ökörsütéseknél ilyen galambokat tesznek a négylábú szájába. Fűszerezésül.

Egyébként mi városiak nem lelkesedünk a galambokért. A Bató-ház tetejét beborító állatkák befészkelték magukat az épület alá. Alattuk bármikor meglephetnek minket az ürülékükkel. A miskolci templomok tornyaiban, a magas házak padlásain a kelleténél jobban elszaporodtak. Védekezünk ellenük, szögesdróttal és ultrahangos riasztóval, de hiába.

Lajos megerősíti, a balkáni gerlék is monogámok. Nem véletlen az a dicsérő mondás, úgy élnek, mint a galambok. Csak a tenyésztők szoktak ebbe a világba bezavarni, amikor a tojásaikat elcserélgetik. Majd megnyugtatásul hozzáteszi, a galambok semmilyen járványt, vírust nem terjesztenek, ám a tenyészők is szigorú karanténszabályok szerint élnek. Szünetelnek a versenyeik, kiállításaik.

Mamám halála után már senki nem teríti búzával a konyhaablak párkányát. A madárkák már hiába döfködik csőrükkel a szitarolót, vége a terülj asztalkámnak. Ám mintha ugyanezeket látnám a sírja felett körözni. Mintha ugyanezek pihegnének a sírkövének tetején. Vagy csak képzelődöm…