Közel, alig néhány háznyira laktunk a Széchenyi utca 64. szám alatti iparcikk-kölcsönzőtől. Miskolcon az egyetlen volt akkoriban. Az émelyítő, cukros illatú édességbolt szomszédságában, a belváros szívében volt ez a különös szolgáltatás. Így, ebben a párosításban ki nem hagytam volna, ha arra jártam. Életem első néhány évtizedében szoros szimbiózisban voltunk egymással. Gyakran bejártam megnézni, milyen is a parkettacsiszoló, hány férőhelyes a sátruk, vagy mennyi időre vihetném el a tranzisztoros táskarádiót. Mindannyiszor elmagyarázták, semmilyen garanciát, letétet nem kérnek, csupán a személyi igazolványomat kell bemutatnom. Érdekes világ, amikor annak a kis, barna, műbőrbe bújtatott okmánynak ilyen nagy volt a presztízse.
Emlékszem, sokáig leggyakrabban a Hajdú porszívót kértem ki. Hat órára nyolc forintot kértek előre, s mivel ez idő alatt képes voltam a porszívóval a szomszédokon kívül a nénikémnél is végighaknizni, minden egyes akciót nyereséggel zártam. Már egészen bejáratott volt a biznisz, amikor édesanyám húga meglepett minket egy robosztus Rakéta porszívóval. Egyenesen Moszkvából hozta, egy hazai habselyem kombinéért cserélte.
Majd, amikor megtapasztaltam, milyen is fél lábbal vikszelni, tvisztelni a Tangóval felpasztázott parkettán, ráfanyalodtam az elektromos kefélőgépre is. A legjobbkor, hiszen lassan már mindenkinek lett porszívója. Ez már egy bonyolultabb szerkezet volt, nagyon hajazott egy nagyméretű, háromkéses villanyborotvára. Csak kések helyett három körkefével fényesítette a padlót. Aztán amikor a leninvárosi festékgyárban elkezdték a Gemini parkettalakk gyártását – ki tudja miért, egy amerikai űrrakétáról nevezték el - máris lőttek a vikszelőmasinának. Erre azonnal kölcsönözni kezdték a parkettacsiszolókat. A piac annyira fellendült, hogy erre a szakmára többen is vállalkozást alapítottak, a gépeket tartósan bérbe vették az iparcikk-szolgáltatótól.
Szerkesztőként rendszeresen beszélgettünk a forgalmukról. Megírtam, mintha bárkit is érdekelt volna, hogy éppen miből mennyit kölcsönöztek ki az adott időszakban. Így aztán számomra ezek a hírek valóságos szociológiai helyzetelemzéseknek is betudhatók. A nyolcvanas években szinte kicserélődött az árukínálatuk. A Hajdú mosógépek, centrifugák, a háztartási kisgépek mindenki számára elérhetőek lettek. Már senki sem azon spekulált, hogy innen vigyen magával táskarádiót a nyaralására. Viszont érdekes módon egyre többen kértek tőlük nagy számban tányér- és evőeszköz-készleteket a vidéki lagzikba.
Még később hiába szigorítottak a kölcsönzési feltételeken, egyre többen próbáltak lopott személyi igazolvánnyal kivenni értékes háztartási gépeket. Valóságos bűnszövetkezetek szakosodtak a cég kifosztására. Emlékszem, a pénztár felett kifüggesztett fotókon jelezték, kik azok, akiknek itt már semmi keresnivalójuk.
Nos, a világ már ilyen, minden kornak megvan a sajátos kriminalisztikai ágazata. Így aztán a kilencvenes évek elejére csak a régi telefonkönyvekben maradt nyoma ennek a speciális szolgáltatásnak.
(Címlapkép: Illusztráció; Fotó: Pixabay)
