Korán beköszönt a karácsony. Már Mikulásra megjön. Ilyen a rendszer, nem cicózik, a megyei tanács nagytermében már idejekorán áll a csillagokkal teli fenyőfa. Még apám visz el a szakszervezeti ünnepségre, ahol előre figyelmeztet, Jézuskáról s az angyalokról szó se essen. Az ajándékomat a szakszervezet állja. Bőkezűen, egy méretes fadominókészlettel lepnek meg. Sokan vagyunk gyerekek, a többiek sem válogathatnak, a Télapó zsákjában szűkös a választék. Azok az ötvenes évek nem a mi Paradicsomunk.
Hazafelé is gyalogolunk, drága édesapám hiába fogja a kezemet, az Antikváriummal szemközi játékbolt kirakatánál csökönyös csacsiként befékezek. Szótlanul tapasztom a képem a vitrinüvegre. Hiszem, remélem, látja, mi után sóvárgok. A hatszáz forintos villanyvasút után, de rácsodálkozom a búgócsiga mellett tündöklő, tornyokkal teli papundeklivárra, és a zöld farolós postakocsi sem hagy hidegen. Hazaérve leveszem az átázott zoknimat, közben hallom, Pityunak kell egy új cipő.
Apám korai halála után sem fényesebbek a karácsonyok. Szerényebbek és magányosabbak. Édesanyámmal közösen válogatunk a díszesebbnél díszesebb fák között. A képeslapokról. A sánta Kati néninél, a Kazinczy utcai kis trafikban színes üdvözlőlapok is vannak. Mamám praktikusan olyanokat keres, amelyeken csillognak az ezüstös szaloncukrok, és a háttérben már egy jókedvű kéményseprő szerencsemalacot szorongat a hóna alatt, miközben a pezsgőt tölti. Nehéz anyukám kedvére tenni. Magam is töprengek, vajon milyen plafonig érő karácsonyfát kívánna magunknak. S mi minden lenne rajta és alatta, ha csak rajta múlna. Már sosem tudom meg, mondogatja, kettőnkért kár lenne.
Hiába küldözgetjük a jókívánságokat, mindig akad egy-két olyan rokon vagy fontos ember, akiről megfeledkezünk. Nekik bélyeggel ellátva magam csempészem az ízibe megírt, megcímzett lapokat a postaládájukba. Útközben pedig a csodára várva egyedül nézelődöm a játékboltban.
A fiatalon megkopaszodott Kassai úr régi bútor az üzletben, magától találja meg, minek örülnék a legjobban. Kedvemért felrepteti a nyolcvan forintos helikoptert, amely a neoncsőhöz csapódva darabokban landol a pult mögött. Gyorsan a dobozába söpri, én megszeppenve távozom. Évtizedekkel később közösen emlegetjük, mint egy szép emléket.
Feleségem, Jutka, szerencsésebb, számára a boldog gyerekkorától a karácsony a legszebb családi ünnep. Nem tudja megemészteni, hogy sosem tudom befaragni a fát a tartójába. Szeretett apósom ügyes kezű mesterember, a baltával is jól bánik, helyettem csinálja. Helyettem díszíti fel. Ha tudná, életünk végéig emlegetjük, milyen jó volt, amikor nem nekünk kellett pepecselni a díszek akasztgatásával, a lámpasor felfűzésével. Nem is voltunk hálátlanok. A vacsora előtt mindig biztos megtalálta a fa alatt neki szánt sálat, kesztyűt és a meleg mamuszt. Egyébként bevallom, az ajándékok kiválasztásában sem voltunk különösen kreatívak.
Majd volt néhány emlékezetes karácsonyunk, vagy több is. Olyan rosszul kezdődő, de végül hapy enddel végződő. Amikor kiválasztottuk a Metró áruház legszebb, kedvezményes árú fáját, megkértük az eladót, faragja be a drága, kovácsoltvas állványba. Másnap, amikor érte mentem, kiderült, a tartó ripityára tört. Késő délutánig mobilon vitáztunk, egyezkedtünk, majd végül a szeretet nagy ünnepe alkalmából könnyes szemmel borultunk egymás vállára a messzi Sopronból jött kereskedővel. Végül majdnem ott tartottunk, hogy együtt karácsonyozunk. Hiába, ilyen az ember, megesik, hogy a nagy készülődés jegyében olyan feszültség lesz úrrá rajtunk, amely már csak a gyantaillatú fa tövében oldódik fel.
Az sem volt piskóta, amikor aznap reggel tudtam meg, hogy vendégünk lesz az ünnepi vacsorára. Jó barátom-kollégám nyakunkba sózta Jevtusenko doktort, a rendszerváltás utáni időkben nálunk haknizó természetgyógyászt. A nagy varázslót, aki Ukrajnából jött, Csernobil közeléből, és csodálatos képességekkel bírt. A mellnagyobbítástól a dadogásig minden nyavalyával foglalkozott. Számára az új esztendő jelentette volna az igazi karácsonyt, de a mi szentesténken sem akart magányosan ünnepelni. Kapott ajándékba egy celofánba burkolt, ránézésre méretezett inget, és jó hat órán át kedélyesen szótároztunk. Később már fejből, oroszul kérdezgettük, kell-e csája. Imponálhatott neki a kedvességünk, mert lányomnak adott egy ropogós ötrubeles bankót. Máig is őrizzük. Vacsora után még maszekolt is egy kicsit, anyósom migrénes fejfájását gyógyítgatta, nem is akárhogyan. A mama a speciális energiaáramlással együttes gyógytornát egy bordarepedéssel megúszta. Esküszöm mindenre, nem én bírtam erre rá.
Egy időben a Bükkszentkereszthez közeli Rókafarmon vertem tanyát. Velünk szemben volt a kint lakó erdész háza, a fenyőültetvénye választott el minket. Itt jóval karácsony előtt kezdtük szemelgetni a családnak tetsző tűlevelűeket. Mivel csaknem valamennyi féloldalas, éretlen s kajla volt, végül egy városi normandot választottunk. Közben az erdei szomszédom kikotyogta, hogyan ijesztenek rá a fatolvajokra. Korábban magam is elhittem, hogy novemberben olyan kotyvalékkal permetezik le a szebb fenyőket, amelyek a szoba melegében oldódva elviselhetetlen bűzt árasztanak. Megtudtam, ez csupán egy városi legenda fatolvajok elriasztására.
Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom? – lassan már a dallama is feledésbe merül. Sokak már azt sem tudják, mit is ünneplünk az újesztendő előtt nyolc nappal. Magam is későn ébredtem. Három évtizede, hogy egy atyai jóbarátom elmagyarázta, mi a különbség az áldott és a kellemes karácsony között. Most magam is újítok, időszerűen és aktuálisan: Áldott és békés, még békésebb ünnepeket kívánok, minden kedves Olvasómnak! A forrongó világunk minden lakójának.
