Tinédzserként több nyáron át dolgoztam egy balatoni kikötőben. Csónakmesterként ki-be kötöttem a ladikokat, szortíroztam az evezőket, vagy mentősként lapátoltam a bóják körül, hogy a vendégekre felügyeljek. Volt egy zászlóm és egy hosszú kötélre erősített parafa mentőövem. A sok evezéstől a hónap végére vastagon megkérgesedtek a tenyereim. Életem végéig büszke vagyok, hogy megtanultam az evezőkkel való manőverezést. Ahányszor csak tehettem, helyben is produkáltam a tudományomat a tapolcai tavon. Itt kápráztattam el a barátaimat, aktuális partnereimet vízi jártassági talentumommal.
A kilencvenes években még a Tiszai fabordásokra emlékeztető csónakok szolgáltak a tapolcai tavon. Kovács György, akkori vállalkozó ezekből hetet, a vízibiciklikből pedig négyet kínált a hangulatos kikötőben. Még a félóránként 10 forintos bérleti díj idején szoktam ide, de megértem az 500 forintos kölcsönzést is. Megvallom, csudára szórakoztatott, amikor meglett családos emberek gyerekeik előtt ügyetlenkedtek a lapátokkal, s nem értették meg, itt ildomosabb a menetiránnyal háttal ülni és evezni. Megesett, addig szerencsétlenkedtek, hogy még a kikötő környékét sem tudták elhagyni.
Egyébként a csónakázótó a maga sok kis szigetével, árnyas lagúnáival máig is a szívem csücske. Mint kiderült, nem csak nekem. Az immár 81 esztendős Kovács György több mint húszéves bérletét nem egykönnyen adta fel, számára is több volt ez, mint egyszerű vállalkozás. Elmondta, a rendszerváltáskor még Delneki Miklós igazgatósága idején vágott bele a csónakkölcsönzésbe, és kezdetben nem is gondolta, mi vár rá. Folyamatosan küzdenie kellett a tó eliszaposodásával és a hínár burjánzásával. Ez utóbbit folyamatosan kaszálták, mígnem azt tanácsolták, telepítsen bele amurt. Ez amolyan jó étvágyú növényevő hal, ezzel kipusztítható a hínár. Végül a hortobágyi halgazdaságból sikerült beszereznie, de a helyi hatóság megkövetelte a szigorú állatorvosi vizsgálatot. Máig is őrzi azokat a képeket, amelyen csaknem két mázsa amurt borítanak a tóba.
Majd nem sokkal később ismét kapott egy jó tanácsot, hogy mivel számolható fel ez az átok nevezetű hínár. A Balatoni Intéző Bizottság engedélyével befogott négy bütykös hattyút, és valamennyit letelepítette ide. Aki ismeri ezeket a szárnyasokat, tudja, nem egykönnyen adják meg magukat. A négyből kettő egy héten belül visszarepült. Figyelmeztették, a szárnyaikat nem csonkíthatják meg, tehát ki kellett találni valamit, hogy a maradék kettő véglegesen letelepedjen. Nem maradt más megoldás, mint hogy a szárnyaik végén lévő idegvégződéseket beinjekciózzák, így nem tudtak elrepülni.
A turisták kedvére a csónakázótóba később apró koi díszhalakat is telepített. Ezek a színes, kék, piros, fekete, fehér foltos halacskák később 15-20 centisre nőttek a természetes környezetben. Talán ennek is köszönhető, hogy jégmadarak fészkeltek a szigetpresszó bokrai közé. Sok természetfotós örömére innen lehetett megörökíteni, ahogyan ezek a ritka kis madarak másodpercek alatt kapták ki a tóból a náluknál jóval nagyobb halakat.
Szép emlékei között őrzi, hogy az első operafesztivál idején ezen a tavon rendezték meg a velencei karneválra emlékeztető programot. Míg a zenekar a szigeten játszott, az énekesek a csónakokból skáláztak.
Jómagam már régen nem jártam arra. Most jött el az ideje, hogy még ebben a szezonban próbára tegyem magam, képes vagyok-e harminc percen belül csónakkal megkerülni a tavat. Tenyereim még elég kérgesek, őrzik a balatoni nyarak lapátolásait, vajon az ernyedt bicepszeim is támogatják majd a próbálkozásomat?…
