Első vadonatúj kocsim egy égszínkék, mezei Trabant kombi volt. Merkúr zsargonban szh jelzésű, azaz szépséghibás, soron kívüli átadású, értékcsökkentett négykerekű. Különben kutya baja sem volt, de az első félezer kilométer után vinnem kellett a kötelező szervizre. A régióban egyetlen helyen foglalkoztak ezzel a szolgáltatással, a hejőcsabai autójavítóban, ragadványnevén a tizenhatosban. Időpontot foglaltam, persze személyesen, majd a nagy nap hajnalán, cirka öt órakor magam is felsorakoztam a szerviz előtti utcában. Szerintem az előttem lévők már a kocsijukban aludhattak, hogy idejében bejussanak.

Annyi mindent hallottam, mi mindent csinálnak, vagy nem a szemünk fényével, hogy amikor szembe kerültem a kék köpenyes munkafelvevővel, már a torkomban dobogott a szívem. Előadtam a panaszaimat, majd mindezt egy cetlin is elhelyeztem a szélvédő előtt. Együttesen körbejártuk a négykerekűt, ezután a szaki egy nagy gázfröccsel már is eltűnt a hullámos roló mögött. Egy érzékeny búcsúra sem futotta a nagy kapkodásban.

Besétáltam az ügyfélszolgálatra, ahol egy nagy üvegablak mögött még jó ideig nyomon követhettem a kocsimat. Hozták-vitték egyik szalagról a másikra, felhajtották a motorháztetőt, és az emelő alatt is matattak rajta, majd hagyták árválkodni. Később a kukucskálásnak is véget vetettek, ipari kamerán, egy kinti Junoszty tévén lestük, megvan-e még a kocsink.

Túlélőkkel, bennfentesekkel idéztük fel a Zsolcai kapui tizenhatos autójavító történetét. A központban elsősorban teherjárművekkel és ezeknek a garanciális szervizelésével foglalkoztak. A kornak megfelelő, tipikus állami cég, párt és szakszervezeti bizottsággal és több fióktelephellyel. A hejőcsabai komplexum, amely a hetvenes években épült ki, mindvégig a vállalat zászlóshajója volt, mígnem a nyolcvanas évek elején önállósult.

Firkászként és autótulajdonosként egyaránt sűrűn megfordultam náluk. Máig is emlékszem az egymást követő vezetőkre, kiváló menedzsment verbuválódott. Közülük is kiemelkedik Borovszki Zoltán, Trupolai József, Juhász János és Szathmáry Károly. Ki ne felejtsem Pollák Istvánt, a festőüzem vezetőjét, aki dukkózásban, lakkozásban verhetetlen volt. A munkafelvevők gyöngye volt Józsa István, akit gond nélkül a telefonhoz hívhattunk, megkérdezni, készen van-e az autónk.

A korszak jellemzője, nem volt elegendő autó, és a nagy járműgyártók nem voltak képesek elegendő pótalkatrészt szállítani. Hol a Zsiguli-, Lada-teleszkópok, -gömbcsuklók, hol pedig a Wartburg-zárak tűntek el a piacról. Mi sem voltunk piskóták, ha hozzá is jutottunk egy nélkülözhetetlen valamihez, azonnal kettőt kértünk belőle. Biztonságképpen. Ezt a logikus gondolkodási módot pedig egyetlen beszállító sem tudta lekövetni.

Például, amikor egy kedves kollégám belerongyolt a háromnapos Ladám bal első ajtajába, a biztosító vett nekem egy újat. Ám Pollák Péter a töröttet is úgy kiglancolta, hogy ránézésre senki nem mondta volna meg, melyik a sértetlen. S bár hiába volt ebből egy tartalék, legközelebb mégis a jobb hátsót horpasztották be.

Egyébként a hejőcsabai tizenhatos vezetése elég sűrűn változott. Az egymást követő igazgatókat folyamatosan támadták, hibáztatták mindazért, amiért nem tehettek semmit. Magam is, mint az Autó Motor helyi szerkesztője, rendre kritizáltam a munkájukat, hangot adtam az autósok panaszainak, sérelmeinek. Be kell ismerni, az akkori járműveknek sok széria-, típushibája volt, amelyeknek az utólagos megszüntetése az itt dolgozókra hárult.

Jómagam végül a legkézenfekvőbb megoldást választottam, Tóth Kálmánnal, a legrátermettebb művezetővel kötöttem örök, megbonthatatlan barátságot. Rábíztam a kötelező szervizekre való bejárást, míg ő erre az időre kölcsön adta a Moszkvicsát. Hogy mennyi bosszúságtól, izgalomtól szabadultam meg ezzel a kölcsönös együttműködéssel, szinte felbecsülhetetlen érték.

Hejőcsabán, a kimúlt cementgyár előtt autózva láthatjuk a teljesen kihalt, élettelen autóscentrumot, a vastag por lepte üvegtáblák mögött még kisejlenek a szerelősorok, a kocsiemelők. Üres a hatalmas portál, ahol nemrégiben még tesztköröket is futhattunk.

Mi lett veled, tizenhatos?

(Címlapkép: Illusztráció; Fotó: Pixabay)