Ugrás a tartalomra

Már a postás is elkerül

Szántó István
Utoljára módosítva
2024. június 30. vasárnap 14:09
Szántó István jegyzete.

Imádok levelet kapni. Valamikor még írni is szerettem. Akkoriban a kopertát még le kellett ragasztani, majd elmenni a trafikba bélyegért és a levelet betuszkolni a legközelebbi postaládába. Ma már mennyivel egyszerűbb, a gépemen, a mobiltelefonomra csak úgy záporoznak a várt és a váratlan értesítések, ha akarom, ha nem. Csak győzzem törölni. Barátaim, ismerőseim előszeretettel írogatnak, és a hatóságok, a biztosítók és a szolgáltatók sem kímélnek. Jómagam lelkes, buzgó levelezőként, ha nagyon muszáj, mindenkinek válaszolok.

Talán az igazságszolgáltatás maradt meg még konzervatívnak. A rendőrségi, az ügyészségi és a bírósági küldemények máig is leragasztott borítékban jönnek. Ezeknek a bontogatása kellemes izgalom, mindig reménykedem, akár jó hírrel is szolgálhatnának.

Különben a megyei lap szerkesztőségének élén sem átallottam a beérkező leveleket szortírozni. Nem bizalmatlanságból, inkább kíváncsiságból. Minden délelőtt az asztalomra borogatták azt a szakajtónyi postát, amellyel az olvasók és az üzleti partnereink megtiszteltek. A számlákat, a banki értesítőket és a nyomdai követeléseket leszámítva még a kézzel körmölt üzeneteket is elolvastam. Erre visszagondolva, Anikó, a titkárság vezetője a hieroglifának tűnő írásokat is kibogozta, megfejtette és nem egyszer le is gépelte.

Miket is írtak az olvasók. Mai fejjel nehéz elhinni, hogy akadtak olyanok, akik jó sorsukat, hétköznapi örömeiket osztották meg. Kérték, hogy a Miskolciaké a szó rovatban jelentessük meg, átfestették a házuk előtt rozsdálló játszótéri hintákat, körforgókat.

Számos, úgynevezett munkáslevelezőnk volt, akik szinte havonta agyaltak ki valami olyan pozitívumot, amelyről hírt adtak. Ők voltak azok, akik kunyeráltak még néhány számot abból, amelyikben névvel, címmel megjelent az írásuk. Persze bőven akadtak már annak idején is, akik beküldték annak a busznak a rendszámát, amely után hiába futottak, az orruk elől hajtott ki a megállóból. A névtelen feljelentések sem hiányoztak.

Megjegyzem, az átkosban tökéletes volt az öncenzúra. Ismertük a határainkat, a filmvásznon simán lehetett kacagni az idétlenül intézkedő francia rendőrökön, de a hazai egyenruhások tabunak számítottak. Helyettük maradt a patyolat, a posta, a közlekedési vállalat, a MÁV, a Gelka és a kereskedelem, főleg a maszek szektor. Élen a taxisokkal és a lángossütőkkel. A médiának ezek voltak a gyakorló bokszzsákjai.

Jómagam hamar szembesültem a valósággal, rá kellett jönnöm – idősebb kollégáim is belém sulykolták – nem lehet az egész világgal szembe menni. Egy szerkesztőség minden ilyen társadalmi vitával, bizonyos személyek kipellengérezésével megoszthatja az olvasótábort. Megesett, hogy egy-egy igazságot osztó írással a purparlén túl még olvasókat is veszítettünk. Végül a kecske és a káposzta megmaradásának elvén minden ilyen panaszos levelet megosztottunk a bepanaszolttal. Így ezek az ügyek amolyan happy enddel zárulhattak, az újságban már csak a boldog végkifejletről kellett hírt adnunk.

Vajon kinek jut eszébe manapság, hogy megélt sérelmét, világfájdalmát egy nyomtatott lap szerkesztőjével ossza meg. Ki emlékszik már a Nők Lapja Okos Katájára, aki sértetteknek, megbántottaknak, mindenkinek vigaszt nyújtott. Nyers volt a grill csirke, a taxis túlárazott, hazaérve derült ki, savanyú a tej és a hivatali ügyintéző durva és kedvetlen. Duzzogunk, bosszankodunk, de csak addig, amíg ki nem adjuk a mérgünket. Elő a telefonnal és az első közösségi oldalon világgá kürtöljük a világ szégyenére. Majd jönnek az együttérző, meg az ellenséges kommentek és máris megnyugodtunk.

Így aztán nem csoda, hogy nem emlékszem, mikor is járt a postás mifelénk.

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!