Abban az időben, amikor Fazola új hámor megépítésére szánta el magát Újmassán, a működéshez szükséges energia előállítása egy újabb gát megépítését tette szükségessé a Garadna-patak völgyének alsó, Hámor település felé eső végén. Fel-tó néven addig is volt már ott egy kisebb tó, melyet a Szinva patak által épített és jórészt hordalékokból és mészkőlerakódásból álló, természetes gát hozott létre. Korabeli feljegyzések tanúsítják, hogy ez a tó a XIV-XV. században már létezett, és úgy tartották, hogy böjt idején a diósgyőri meg a szentléleki pálosokat látta el hallal. Fazola ezt a régi gátat emelte meg annak érdekében, hogy ily módon a nagyobb tömegű víz erejét, zsiliprendszer segítségével szabályozva biztosítsa a hámorok működéséhez szükséges energiát. Az építkezés több mint kétszáz évvel ezelőtt kezdődött, és mintegy öt esztendőn át tartott. Mire az újmassai hámor megépült, elkészült a gát is.
Sokszor sétáltam a tógáton, és azon gondolkodtam, hogy 1810 körül, amikor épült, vajon hány ember megfeszített munkájára volt szükség ahhoz, hogy az abban az időben szokatlanul nagy építményt létrehozzák. Mai fejjel már nehéz elképzelni egy ilyen építkezést gépek nélkül. Pedig akkor így történt. Az óriási munkában az embernek csak egy segítőtársa volt, a ló. Lófogattal hordták a gáthoz szükséges anyagokat. Több tonna dolomitot meg sövénynek valót. A gát ugyanis sövények közé döngölt agyagból épült, melyet két oldaláról kőággyal erősítettek meg. Öt éven keresztül építették. A feljegyzések szerint 1815-ben már készen volt, és a zsilip lezárásával megkezdődött a tómeder feltöltése. Ezt gyorsította az, hogy akkor a tavat még két patak vize táplálta, a Szinva és a Garadna, melyek esős időben pillanatok alatt képesek voltak megsokszorozni vízhozamukat. Hámor, Diósgyőr és Miskolc népe az elmúlt századokban sokat szenvedett a hirtelen jött árvizektől, amik oly gyorsan érték el a várost, hogy sokszor a lakóknak menekülni sem maradt idejük. Legutóbb 2010-ben okozott komoly károkat a Szinva áradása. A Hámori-tó gátját is többször meg kellett erősíteni, mert hol itt, hol ott kezdett szivárogni nagy vizek idején. Gátszakadás is történt, ami után a gát két oldalát már cementbe ágyazott kövekkel vonták be. Azóta a gát őrzi kincset érő terhét, ami átlagosan 400.000 köbméter vizet jelent.
Míg másutt a világban az ilyen sejtelmes hangulatú, a vízig hajló erdő fáinak mélyzöld színét magára öltő és lágyan fodrozódó víz gonosz emberekről meg különféle ártó szellemekről szóló legendákat teremt, addig a Hámori-tóról azt tartják, hogy jóságos természete van. Mélysége a legmélyebb pontján 9 méter, átlagosan azonban csak három-négy méter. Nyaranta, amikor a nap függőleges sugarai pásztázzák, felső harmada 22 fokra melegedik. Ezt használták ki, amikor a múlt század közepéig farönkökből úszómedencét alakítottak ki rajta. Persze, a tó vize lassan melegedett és gyorsan hűlt le, így aztán az ember mégiscsak belátta, hogy a természet rendjét meg nem változtathatja, elbontotta hát a kihasználatlanná vált tavi fürdőt. És lett a tó újra az, ami volt, csónakázásra meg horgászatra termett, hideg vizű hegyi tó. Annak, aki meleg vízre vágyik, azt a város másik pontján, a csodálatos Tapolcán kell keresnie.
Szép ez a tó. Megnyugtatja az embert. Körbejárni sem sok idő, még andalogva, csodákat keresve és megtalálva, vagy szerelmesen összebújva sem telik többe, mint egy óra. Gyerek voltam még, amikor apám elvitt csónakázni. Félórán keresztül jártuk be a vízbe hajló ágak világát madarak után kutatva meg a vizet kémlelve, sebes pisztrángot keresve. Emlékszem, ősz volt, és az októberi fényben pörögve szálltak a színes falevelek, s amikor a vízbe értek, mint színes, apró csónakok ringatóztak, hogy aztán elnyelje őket a tó sötétje, és a mélyben új életeknek legyenek otthonai.
