A magyar kormány az elmúlt héten tétlenül, ölbe tett kézzel nézte, hogyan száguld a szakadékba a magyar fizetőeszköz. A mantrájuk hónapok óta arról szól, ha háború van, ez történik. Ha béke lesz, minden megoldódik. Ők semmiért sem hibásak, ők mindent jól csinálnak. A felelős és a megoldás a hatáskörükön kívül esik. Úgy viselkednek, mint az egyszeri ember, akinek ég a háza, és ahelyett hogy maga is beállna a tűzoltásba, arról beszél, hogy a szomszéd a hibás mindezért, mert ő gyújtotta fel gondatlanul az avart.
A Diétás Magyar Múzsa újságírói részletesen foglalkoztak az elmúlt héten a magyar fizető eszköz katasztrófájával. Leszögezik: az, hogy a világban időről időre előfordul, hogy a nemzeti fizető eszköz gyengélkedik. Zuhan, válságban van, máshol is előfordul. Végül is a kérdés nem az, hogy megtörténik-e, hanem az, mekkora megrázkódtatást okoz ez az ország lakóinak, illetve a nemzet fizető eszköze mennyivel sérülékenyebb a többi hasonlótól?
A német átlagpolgárnak- legalábbis most nyáron- azért akkora gondokat nem okoz az infláció, hiába rekord magas. Vannak tartalékai, van viszonylag normális bére, van kiterjedt és erős szociális háló körülötte. Nyilván ő is kénytelen reagálni az árnövekedésre, átgondolni beszerzéseket, elhalasztani őket akár, vagy vaj helyett margarint venni a boltban.
Viszont az euró nem gyengül pánikszerűen a legkisebb rezdülésre, mint a forint. Ezért ott nem kell azzal a plusz inflációs hatással számolni, hogy az árfolyamesés szépen áttevődik a belföldi árakba. Nálunk igen. Összességében tehát a magyar átlagpolgár rosszabb anyagi körülmények közepette, gyengébb állami segítségnyújtás mellett, nagyobb áremelkedéssel találkozik. A bére értéke csökken, az importárué meg nem. Ha ez így marad, akkor 1-2 hónap és tarthatatlanná válik a helyzet.
Mentőöv nélkül száguldunk a szakadékba
A Magyar Diétás Múzsa szakértői úgy látják: be kéne avatkozni, de itt jön a forint sérülékenysége a képbe. ( Ami nem választható el attól, hogy az elmúlt tíz évben a gazdaságpolitika jórészt abból állt : legyen gyenge a forint, mert az jót tesz a gazdaság növekedésének ) Az árfolyamesések és az infláció fő (monetáris) ellenszere a kamatemelés szokott lenni. Ezzel két gond van: azt a kamatot előbb-utóbb ki kell fizetni, és ennek nincs más módja, mint hogy az ország lakossága ezt összeadja. A másik gond az, hogy a monetáris eszközökkel védekezés elsősorban a piaci turbulenciák kezelésére való. Az üzenete jobb esetben annyi: kedves spekulánsok, lehet odébb menni, mert a magyar pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank ura a helyzetnek. Ha a költségvetésnek , a kapcsolódó gazdaságpolitikának – ami most már jól kivehető- komoly bajai vannak, akkor a kamatemelés kevés.
Akkor durva kamatemelés kell, vagy egy gazdag haver, aki addig segít, ameddig az uzsorások odább mennek. Magyarországnak két ilyen barátja van: az EU és az IMF. Utóbbit kiűztük, előbbinek pedig fröcsögő anyázással üzenget a kormány és minden lényeges politikai célját blokkolja, de legalábbis megnehezíti. ( Bár az utóbbi napokban elindult egy fehér zászló lengetés az EU felé, miszerint : néhány kis engedményt azért tennének a helyreállítási pénzekért )
A portál hozzáteszi azt is, hogy ilyen helyzetek megoldásának gyakori útja a megbízható csődgondnok. Az addig össze-vissza handabandázó ( politikus ) ember leköszön, és jön Bajnai Gordon és Oszkó Péter, akik nem szupermenek, egyszerűen arra szól a mandátumuk, hogy elvégzik a fájdalmas, de életmentő beavatkozásokat. Nálunk ez most Nagy Márton (lenne) aki Matolcsyt megszégyenítő módon handabandázik össze-vissza. Éppen a napokban irt arról Surányi György egykori MNB vezér, hogy ő megbuktatná közgazdaságtanból Nagy Mártont, ha most szeretne diplomát szerezni a Corvinuson.
Alakul a tökéletes vihar
Azzal minden közgazdaságban egy kicsit is jártas szakember egyet ért : egyre jobban alakul a tökéletes vihar. A Diétás Magyar Múzsa egyik újságírója, Panamajak az utolsó nagy energiaválság és stagflációs időszakkal, az 1970-es évekkel hasonlítja össze a mai helyzetet. Akkor is egy háború -a Yom Kippur-háború- és az azt követő olajembargó döntötte be a világgazdaságot. Az akkori magyar kormány ugyanúgy azt hirdette, mint a mostani kormány: mindez a hanyatló nyugat válsága, amely minket nem fog érinteni, köszönhetően bölcs vezetésünknek és a testvéri Szovjetunió olajszállításainak. Végül ennek akkor lett vége, amikor nyugaton lezajlott egy átfogó technológiai és piaci átalakulás, másrészt teljesen újfajta gazdasági szektorokat teremtettek, mint például az informatika. A keleti blokkban ez a fejlesztés nem történt meg, így a 80-as évekre rohamosan elkezdett szétnyílni az olló a két rivális világrend fejlettsége és gazdasági teljesítőképessége között. A végkifejletet jól ismerjük. A jelenlegi kormány kommunikációja és stratégiája kísértetiesen hasonlít a hetvenes évekre. Még Putyin is visszahozta a brezsnyevi időket megnyerhetetlen háborústól. Nem igazán lehet másképp elképzelni a végkifejletet, mint hogy újra bekövetkezik 1989.
