MNSZ kétszáz, Szegedi hetven

A kétszázadik évadjára készülő Miskolci Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze áprilisban szintén évfordulót ünnepel: negyvenegy éve lesz, hogy csatlakozott a társulathoz. Ez annyit jelent, hogy a teátrum működésének egyötödében volt itt, vállalt tevékeny részt az elért sikerekben. Bár szellemileg frissnek érzi magát, mára a visszavonulás gondolata is megfordult a fejében. A hetvenéves, miskolci születésű színésszel készült nagyinterjúban Szegedi Dezső végigvezetett minket a pályáján annak kezdetétől, egészen napjainkig.

- A 70-es évek közepe táján mozgalmas kulturális élet folyt Miskolcon – kezdi a történetét Szegedi Dezső. - A legtöbb művelődési házban működött például valamilyen amatőr színjátszó klub. Akkor én az Ital és Vegyicikk Gyárban dolgoztam. A cégnél rendeztek egy vers és prózamondó versenyt. Engem is noszogattak, hogy jelentkezzek, ráálltam. József Attila Mondd, mit érlel… című versét szavaltam, és én döbbentem meg leginkább, hogy jól ment a dolog. A versenyen ott volt Noviczki József amatőr színjátszó, rendező, aki utána megkeresett, és elhívott a Gárdonyiba, ahol szintén volt egy színjátszó klub. Először vonakodtam, azzal bújtam ki, hogy nem akarok bohóckodni, örülök, hogy a szavaláson túlvagyok. Végül addig rágta a fülem, amíg kötélnek álltam. Az első időszak színtere a büfé lett, ott elvoltam magamnak szépen. Aztán egyre többet ültem a nézőtéren is. Tetszett a dolog, megfogott az egésznek a hangulata. Végül annyit jártam a klub foglalkozásaira, hogy amikor valaki lebetegedett, én ugrottam be a helyére. Olyan sokszor néztem a próbákat, hogy oda-vissza tudtam már a szerepet, szóval nem volt probléma ezzel. Az előadáson pedig annak rendje és módja szerint elordibáltam a szövegemet, és úgy éreztem, nálam nagyobb színész nincsen a bolygón. Ezután jöttek a műhelymunkák, és hamar ráébredtem, hogy erről a pályáról én az ég egy adta világon semmit nem tudok. Először a hadaró, tipikusan miskolci beszédstílusomon kellett változtatni, aztán szépen apránként tanultam bele a mesterségbe.

Az amatőr színjátszó kör élén vezetőváltás történt, ez a változás pedig Szegedi Dezső pályáját is magasabb fokozatba kapcsolta.

- Kalapos László, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze vette át a csoportot. Vele már tényleg nagyon komoly munkákba kezdtünk: Móricz Zsigmond darabjaitól kezdve Katona Józsefig sok minden terítékre került. Például Bánk bán szerepét is játszottam. Így telt néhány év. Aztán egyszer a színház statisztákat keresett. Horváth Z. Gergely rendezésében mutatták be az Olasz szalmakalap című művet. Ehhez olyan statisztákat szerettek volna, akiknek némi fogalmuk már van a színpadról. Két embert kértek fel az amatőr színjátszó csoportból, az egyik én voltam. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, és persze elvállaltam. Nagyon izgalmas volt már az is, amikor beléptem a színháznak az addig ismeretlen hátsó traktusába, ahol a művészek tartózkodtak, de amikor először álltam a színpadra, azt az érzést sohasem felejtem el. Ekkor nagyjából huszonnégy éves lehettem. Döbbenetes pillanat volt. Később úgy fogalmaztam, szurokba léptem, mert nem bírtam többé levenni a lábam a deszkákról.

Akkoriban Csiszár Imre volt a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője. Ő rendezte az Angliai Erzsébet című darabot, amiben Szegedi Dezső ugyancsak statisztált. 
 
- Megkérdezték, lenne-e kedvem odaszerződni, rendesen tagja lenni a társulatnak. Erre egy szóban tudtam csak válaszolni: háthogyafenébene. Innentől három éven át kóristaként szerepeltem az énekkarban, mert abban az időben még nem volt segédszínészi munkakör. Azonban, aki három évet eltöltött a színháznál valamilyen művészeti pozícióban, jelentkezhetett színészminősítő vizsgákra a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Így kaptam meg én is a színész I. státuszt. Ahogy meglett az utolsó minősítésem, rögtön szóltak, hogy át kell költöznöm az egyik színészöltözőbe.

Most áprilisban lesz 41 éve, hogy Dezső bácsi a színház tagja. Ez idő alatt pedig szinte megszámlálhatatlan alakítását láthatták a nézők. 
 
- Kisebb szerepek találtak meg először, aztán jöttek a nagyobbak. Ha az ember statiszta is, és a huszonötödik alabárdost játssza, majd egyik nap azt mondják neki, hogy mától te vagy a huszonegyedik alabárdos, hatalmas elismerésként éli meg azt. Éppen ezért egy főszerepet játszani igazi csoda egy színésznek.  Az első főszerepem elég későn jött: a Hegedűs a háztetőn Tevjéjét alakítottam. Mai napig találkozom olyan miskolci színházba járó emberekkel, akik felemlegetik ezt a darabot, pedig már nagyon régen volt. Félreértés ne essék, nem hű de sok főszerepem. Viszont a világirodalom gyönyörű apaszerepeiből többet is játszottam.

Szegedi Dezső, amikor a Mózes című  művet vitték színre, örökre magáévá tett egy gondolatot, amit Csiszár Imre Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színházi rendező fogalmazott meg.

- „Nehogy azt higgyétek, hogy a darab minden pillanatában Mózes a főszereplő” – mondta. Ennél a darabnál sok múlott a közönségen, őket is meg-meg kellett szólaltatni. Imre szerint pedig, amikor a nézők közül valaki csak egy mondatot is kiszól, arra a pillanatra ő válik főszereplővé. Ez nagyon megragadt bennem. Tudom, klisé, hogy nincsenek kis szerepek, de azóta én tényleg így érzem ezt. Ha az embernek csupán egy mondata van a darabban, de az fontos mondat, akkor akár az is lehet a siker kulcsa. Erre van egy másik sztorim is. A Galileit játszottuk, és egy idős színészkollégának csupán annyi szövege volt, hogy egyszer el kellett mondania a következőt: „Minden igaz!”. Szintén Csiszár Imre rendezett, és a próbafolyamat egy pontján így szólt: „Ambrus bácsi, ha ezt a mondatot nem úgy mondja, ahogy kell, akkor a darabnak vége, le lehet engedni a függönyt!”. Tökéletesen igaza volt, egyik meghatározó gondolatává vált ez a pályámnak. 
 
Szegedi Dezső nem szeret kategorizálni, a rendezőket, akikkel eddig együtt dolgozott, szintén nem teszi különböző polcokra. Azt azonban kifejtette, hogy szerinte manapság nagyon magasan képzett rendezők dolgoznak a színházakban – főként a fiatal direktorokra igaz ez.

- Itt nem a művészi koncepcióra gondolok, inkább a hozzáállásukra. Úgy jönnek ki az egyetemről, hogy már fölvértezték őket mindennel, ami kell a szakmához. Olyan felkészültek, hogy az ember szinte nem is tud egy-egy szerep kapcsán olyat kérdezni, amire ne lenne megfelelő válaszuk. Soha nem kategorizáltam úgy a rendezőket, hogy ezzel szeretek dolgozni, ezzel nem. Tévhit, hogy személyeskedve dolgoznak, ez – főképp manapság – már nem divat. Ha valaki hevesebben beszél, esetleg ordít, az sem azért van, mert haragszik. Az instrukciót akarja minél hatásosabban eljuttatni hozzánk. Egy próba folyamán mindenki, színész, rendező egyaránt elemelkedik kicsit a valóságtól. Ilyenkor pedig észre se vesszük, ha netán megemeljük a hangunkat. Ez azonban nem a harag kifejezése. A rendezők egyébként rendkívül jó pszichológusok is. Tanulnak például színészvezetést. Nagyon fontos eleme a munkájuknak, hogy tudjanak bánni a színészekkel. Jó, akad ellenpélda is. Mesélek egy régi esetet, név nélkül. Egy rendező az egyik darab próbájánál fölment a színpadra, ahol három lány játszott együtt épp egy jelenetet. Azt mondta az egyiküknek: „maga kedves, aranyos, tündéri kislány. Hát miért kell magának ezt a pályát csinálni? Nem magának való ez”. Egy hétig búskomorságba esett a kollegina. Ma már ilyenek nincsenek.

Gyakran találkozni azzal a véleménnyel, mind a helyi nézők között, mind kritikai körökben, hogy Béres Attila igazgatósága alatt aranykorát éli a Miskolci Nemzeti Színház. Szegedi Dezső is osztja ezt a véleményt, megtoldva annyival, hogy benyomása szerint több aranykora volt a színháznak, mint mélypontja.

- Voltak erős időszakok, kiemelkedő darabokkal. Arra viszont nem emlékszem, hogy nagyon visszacsúszott volna a színvonal, vagy a népszerűsége a teátrumnak bármikor is az utóbbi negyven évben. Ha jött pár gyengébb darab, mindig volt valaki, aki olyat tudott rendezni, ami visszabillentette a mérleget. 
- Ezt a szerepet befejezzük, már tanuljuk azt. Furcsának tűnhet, de az ember eközben nem gondolkodik azon, hogy az egyik vagy másik alakítása mennyit lendíthet a karrierjén. Egyszerűen nincs idő ilyesmire. Egy dolgot tehetünk: legjobb tudásunk szerint dolgozunk estéről estére. Ez pedig közös munka. Fontosak az instrukciók. Persze nem szolgai módon, marionett figuraként, kizárólag a rendezői utasítások mentén kell játszani. Az embernek bele kell a szerepbe emelni a saját habitusát is valamennyire. Azért azt halkan megjegyezném, az esetek kilencvenkilenc százalékában a rendezőnek lesz igaza. A sikerről viszont a publikum határoz. Vannak olyan darabok, amik befutnak, de erről nem mi döntünk. Kétféle csönd van a nézőtéren: a döbbeneté és az unalomé. A színpadról nehéz eldönteni, épp melyik miatt szorult bele a szusz a közönségbe.

Amikor a Miskolci Nemzeti Színházba került, Szegedi Dezső számos dolgot lesett el az idősebb színészektől.

- Figyeltem, hogyan fejezik ki magukat, mit csinálnak másképp, jobban. Szerencsére volt mit eltanulnom, mert rengeteg csodálatos művésszel állhattam egy színpadon. Életem nagy élménye volt például Sinkovits Imrével egy darabban játszani az egykori budapesti nemzetiben. Mondtam neki, hogy Imre bácsi, képzeld, gyerekkoromban ültünk a moziban, néztük az Egri csillagokat, vagy a Tizedes meg a többieket, és ha akkor valaki azt mondja, hogy egyszer én egy színpadon szerepelek majd veled, kiröhögtem volna. Fantasztikus ember volt. Rögtön azt felelte, nehogy azt higgyem, hogy az ő gyerekkorában nem voltak olyanok, akiket egy-egy filmben látott, és ne akart volna hasonlítani rájuk, vagy épp a helyükben lenni. És valóban, általában ez hoz minket erre a pályára: a példaképek csodálata. Ugrottam be Agárdi Gábor és Kállai Ferenc helyett is, játszottam Kozák Andrással, Drahota Andreával, csak hogy a régi nagyok közül említsek néhányat. Megfizethetetlen élmény minden ilyen pillanat.

2003-ban megkapta pályája legmagasabb fokú kitüntetését, a Jászai Mari-díjat.

- Nem feltétlenül egy szerephez kötődik, inkább a pályán addig eltöltött időt jutalmazták eképp. Természetesen örültem neki, mégsem ez érintett meg legmélyebben, hanem az, amikor Miskolcon megkaptam a Déryné-díjat. Az számomra egy Oscarral felért. Igen ritkán szoktam alkoholt fogyasztani, de akkor bőven tettem az arcomba, ahogy mondani szokás. Másnap elmentem Déryné Széppataki Róza síremlékéhez, és beszélgettem vele. Többek között arról, hogy remélem, a kitartásából tanulni tudok. Elmondtam neki, hogy az ő szakmai attitűdjét szeretném én is felvenni. Meg hát a magánéletéről is szót váltottunk, de, hogy mit, azt megígértem, hogy köztünk marad.

A lokálpatrióta színész soha nem hagyta el Miskolcot.

- Büszke vagyok rá, hogy sosem szerződtem el a Miskolci Nemzeti Színháztól. Persze több helyen játszottam, de az anyaszínházam ez volt. És az itt töltött idő alatt többször történt meg, hogy kicserélődött körülöttem a társulat. Jelenleg alig vagyunk páran, akik negyven éve, vagy még régebben kerültünk a társulathoz. A főbb dolgok azonban nem változtak. Például a színfalak mögött a büfé a beszélgetések és magasröptű szakmai viták színtere. Ez állandó. Csak amíg régen, amikor kezdő színész voltam, Ambrus bácsi, meg Gabi bácsi voltak a nagy öregek, most Dezső bácsié ez a szerep. Én lettem a nagy öreg. Fantasztikus, ahogy a fiatalok viszonyulnak hozzám, most is nagyszerű a légkör, szóval nem érzem, hogy a lényeg megváltozott volna, csak a szerepek cserélődtek fel úgymond. Hogy mi szokott lenni a téma? Mindig a színház. Fandl Ferenc kollégámmal járunk együtt horgászni. Ilyenkor letesszük a nagy fogadalmat, hogy a vízparton egy szó sem eshet a munkáról. Erre miről beszélgetünk állandón a kapásra várva? Persze, hogy a színházról.

Szegedi Dezső meglehetősen őszintén beszélt arról is, milyennek látja a jövőt.

- Az embernek tükörbe kell tudni nézni, ez fontos. Ahogy az is, hogy önreflexív módon lássuk, ki néz vissza ránk. A fizikai teljesítőképességem nem ugyanaz, mint régen. Hetven fölött közelebb kerülnek az emberhez a korlátai. Szellemileg még nem érzek leépülést, bár a demencia első, legapróbb jeleit már észrevettem magamon. Emellett tavaly hatalmas törés történt az életemben: ötvenegy év házasság után elveszítettem a feleségemet. Az ő hiánya mindenre kihat mindenre. Próbálom áthidalni, de nagyon nehéz. Mi kiskorunktól kezdve ismertük egymást, együtt nőttünk fel, aztán a sors úgy hozta, hogy társak lettünk. Leéltünk ötvenegy évet, majd egyik napról a másikra itt hagyott. Amikor időm engedi, kint vagyok a sírjánál. Beszélgetünk. Elmondom, mi volt, hallom a hangját, itt van a fülemben. Nem hiszem, hogy az ember az én koromban új életet kezdhetne, túljuthatna egy ilyen személyes tragédián, de nem is szeretnék ilyesmit.

A hetvenedik évét betöltött színész elmondása szerint egyre gyakrabban gondol a visszavonulásra. 
- Az előadások kevésbé, inkább a próbák megterhelőek. Egy szerepet szövegileg megtanulni még nem okoz gondot. Mégis, gondolok a visszavonulásra. A gyerekeim is rágják a fülemet, hogy ennyi idősen már pihenni is kéne. Én mindig azt kérdezem magamtól, azt figyelem, mennyire vagyok még hasznára a színháznak. Nem hátráltatom-e esetleg a próbákat azzal, hogy a fizikai teljesítőképességem már nem ugyanolyan, mint egykor. A rendezők és a kollégák persze mindig biztatnak, „ne hülyéskedj már, Dezső bácsi, hát olyan fitt vagy”. Persze erről beszélni most könnyű. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy a színpad másik oldalán foglaljak helyet, és „csupán” nézőként legyek jelen. A nyugdíjas kollégák azt mesélték, hogy az ember lélekben ugyanott van fent a többiekkel, játssza végig a darabot, magában mormolja a szöveget. Ezt én sem tudnám szerintem másképpen.

Szegedi Dezső a miskolci publikumról is szót ejtett. Elmondta, hogy a közönség szeretete a színházon kívül is kíséri.

- Millió kedves pillanatot okoztak már a nézők, gyakran mosolyognak rám, biccentenek az utcán, érdeklődnek, hogy vagyok. Egyszer a buszon mellém ült egy korombeli hölgyemény, köszönt, hogy „jó napot művész úr”. Majd megkérdezte, emlékszem-e rá. Mondtam, hogy ne haragudjon, de most hirtelen nem. Erre szomorú arcot vágott. „Pedig múltkor ott ültem a színházban, az első sorban, és még rám is tetszett nézni” - sajnálkozott. Nem akartam csalódást okozni, úgyhogy azt válaszoltam, hogy igen, valami rémlik. Volt olyan eset is, hogy taxival jöttem haza, majd amikor megálltunk a lépcsőház előtt, és fizettem volna, a sofőr elutasította a pénzt, csupán egy közös szelfit kért. Akárhogy erősködtem, nem fogadott el másfajta viteldíjat. Nagyon jól esett a gesztus.

A beszélgetés végén egy emlékezetes anekdotát is elmesélt a Jászai-díjas művész egy tipikusan olyan színházi bakiról, amiből a közönség nem érzékel semmit, de amit a színészek aztán sokszor felemlegetnek.

- Egy darabban irgalmatlanul meg kellett ütnöm valakit, akit emiatt elöntött a vér. Természetesen művért használtunk. Az egyik előadás során a kolléga, akinek oda kellett sóznom a szerep szerint, késett aznap este. Épp csak beesett pár pillanattal az adott jelenet előtt, nem volt ideje beöltözni, de mivel a civil ruhája épp passzolt az általa formált karakter öltözékéhez, beküldték a színpadra úgy, ahogy volt. Nem lógott ki a figurából. Én pedig annak rendje szerint megütöttem, ahogy begyakoroltuk. Szét is pattant a művéres zacskó, elöntötte a piros festék. Csak a jelenet után jutott az eszünkbe, hogy az utcai ruháját kentük össze. Úgy kellett hazamennie, hogy tocsogott a művérben. Az előadás után megkerestem, és annyira szabadkoztam, hogy a végén neki volt kellemetlen. „Hagyd már a fenébe, hát gondolod, én másképp csináltam volna? Ilyen a színház” – mondta. Hát igen. Ilyen a színház.