Ezt ugyanis, mint írtam, egy tudósítás alá kaptam, amiben a szakma szabályainak megfelelően az eseményen elhangzottakat írtam le. Nem mindent, a lényeget (a politikusok általában szeretnek sokat beszélni, ismételni, hangsúlyozni, nyomatékosítani, mi viszont sosem kapunk ennyi karaktert a cikkre szerkesztőinktől. Legtöbbször szerencsére).
Visszatérve, a személyes megszólítást alapvetően érteném, hiszen a tudósítás abban mindenképpen különbözik a hírtől, hogy itt az újságíró személyével hitelesíti a közölt információkat. Viszont mi, újságírók ezekben az esetekben még mindig csak a hallottakat továbbítjuk. Nem veszünk el belőle, nem adunk hozzá.

Ennek ellenére kaptam a kommentet, és engem nagyon érdekelt, mi az oka, ezért az íróját kérdésekkel kerestem meg, és előtte ismerősnek is jelöltem, hogy tuti megkapja azokat. Tettem ezt azért, mert engem valóban érdekel az olvasók véleménye; aki mostanság ír nekünk a központi e-mail-címünkre vagy a Facebook-oldalunkra, tudhatja, hogy leggyakrabban éppen én válaszolok nekik. Szóval ennek az úrnak is írtam.
Meglepetésemre kaptam választ. Az úr elnézést kért, és nagyjából arról beszélt, mennyire nem szereti a politikusokat és elragadtatta magát. Leírta, utólag belátja, hogy én korrekten tudósítottam, ő nem tudott függetleníteni, bocsánatot kért. Az esetet korrekten, a lovagiasság szabályai szerint rendeztük tehát, mondhatnánk, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló.

Miért írok akkor én most erről? - Azért, mert ez a fenti történet ritka, mint a fehér holló manapság a közéletben.
Emberek sokasága okádja cikkek alá nap mint nap a keserűségét, frusztráltságát, elégedetlenségét, a kormány vagy épp az ellenzék viselt dolgai miatt. És mivel okád, reakciót nem is vár, ha mégis kap, figyelmen kívül hagyja.
Persze, nagyon nincs min csodálkozni, hiszen az elmúlt években a politikai oldalak között repedt, ásott árkok mára akkorák lettek, hogy híd híján átjárás rajtuk jelenleg nem nagyon van. A lakosság azon része pedig, akiket még érdekel ez az egész politikának nevezett színház, az ároknak vagy ezen vagy azon oldalán áll. Ami borzasztóan szomorú. Még szomorúbb, hogy mi, a sajtó munkatársai, akik mindenkihez akarunk szólni, valamikor, valahogy beestünk oda a mélybe, az árokba. És legtöbbször nem is úgy tűnik, hogy van onnan út felfelé.

Az ilyen velem történt esetek viszont reményt adnak. Nem az, hogy nyaloncnak neveztek, és nem is az, hogy elnézést kértek érte (na jó, kicsit nekem az is). Leginkább a párbeszéd az, ami reményt ad. Mert ha egyszer létrejön, hátha máskor is sikerül majd.
Párbeszédre szükség van, beszélgetni jó dolog, a kommunikáció fontos. Hidakat teremt. Az árkokon át és talán onnan felfelé is.