Ügyeletes újságíró voltam kedden. Átlagos nap, átlagos hírekkel. A rendőrség garázdaságról küldött hírt, a politikusok a kis posták bezárásáról; itt elfogyott a pénz benzinre, nem tudják iskolába szállítani a fogyatékkal élő gyerekeket, amott bicikliutat építenek. Csak a szokásos. Aztán késő délután jöttek a rakéták. Előbb eltalálták a Barátság kőolajvezetéket működtető elektromos hálózatot, és leállt a Barátság. (Vége is van?) Aztán becsapódott a bombahír a Lengyelországba tévedt rakétáról. Orosz, ukrán, belarusz, véletlen, szándékos, provokáció, üzenet, műszaki hiba vagy baleset? - találgatta a világ egész éjjel.

Az olaj is fontos, kell a benzin, de a zabszem az utóbbi eseménytől szorult be hirtelen. Az agyamban szavak száguldoztak: orosz rakéta, Lengyelország, két áldozat, NATO, eszkaláció… Beindult a diplomáciai nagyüzem, nyilatkozatok Budapesttől Varsón át Washingtonig. Izzó, piros telefonok képe jelent meg lelki szemeim előtt. Katonai parancsnokságoké, rakétasilóké, felszállási parancsot kapó stratégiai bombázóké, készültségbe helyezett (ellen)csapásmérő fegyvereké. Az álmosan cammogó napot légoltalmi sziréna vijjogása pörgette fel az agyban. Uramisten, mi lesz ebből? Elég egy rossz lépés, egy hibás reakció, és beindulhat egy másik reakció is, a maghasadás láncreakciója, amitől Hirosima és Csernobil óta retteg a világ.

Lesz elég bölcsesség és önmérséklet, hogy ne nyomják meg azt a bizonyos gombot? Hogy időben leálljanak? Mindenki. Gondolkodni. Mit is csinálunk, miért is csináljuk? Észnél vagyunk még? Tényleg megcsináljuk magunknak az újabb világháborút? A felelős értelem irányítja még a politikát és benne a háborút, vagy a háború erőszakspirálja diktál már a döntéshozóknak? Újra a fortélyos félelem igazgat Európában. A félelem egymástól.

Ami tegnap még csak egy helyi konfliktus, holnap az új világháború? Naponta növelve a tétet oda tartunk. Ha nem megy diplomáciával, akkor legyen egy kis háború. Aztán nagyobb. Aztán még nagyobb. Még több fegyver, még több halott. Több háború. A tárgyalóasztalt nem találja senki. Csak a rakétákat. Annak lesz igaza, akinek több lesz a rakétája. Mindig erről szól, minden háború. És mindig újrajátsszuk. Te bevetsz százat, én kétszázat, te ötszázat, én ezret. Hull a bomba, hull az ember. De az erőszak spirálja nem ereszt. Örvény az, beforgat, lehúz. Vagy kijövünk belőle élve, vagy nem. Sokan nem. Egy is több mint sok. Meghalni? Miért is? Tudja valaki, mi értelme ennek a háborúnak?
Elkezdeni könnyű, befejezni nehéz. És tudják a harcolók, mert mindig így volt, hogy igaza csak a győztesnek van, ezért forog az örvény. Ezért nő – eszkalálódik – a háború. Mert ha már benne vagyunk, győzni kell. Ez táplálja az erőszak spirálját. Erőfeszítés a végsőkig, mert csak a győztesek ülnek a tárgyalóasztalnál, a vesztesek vannak az asztalon. Ez a háborúk őrült logikája. Mi, magyarok jól ismerjük ezt. Kétszer voltuk a múlt században mi az egyik fogás.

Tényleg nem lehet megállni, csak a „végső győzelemkor”? Nem lehet tárgyalni, megegyezni, kompromisszumot kötni? Elvágni a spirált, mielőtt TNT helyett nukleáris robbanófej kerül a rakétákra. Hinnünk kell, hogy lehet, különben nagyon nagy bajban vagyunk. Nagyszüleink romokból építették újra az országot, amit ránk hagytak. Mi mit hagyunk a mi gyerekeinkre?

(Borítóképen a Lengyelország területén kedden becsapódott rakéta pusztításának nyomai)