Ritka, mint a fehér holló – jezsuita szerzetest szenteltek pappá Miskolcon

Amikor a mai, erősen elvilágiasodott, a vallásosságtól és az egyházaktól eltávolodott ember arról értesül, hogy egy fiatalembert katolikus pappá szentelnek, szinte elcsodálkozik, hogy mi vihette erre az útra, és rögtön a családi háttérre gondol, hogy minden bizonnyal az predesztinálta a papi pályára. Gábor atyára igaz ez a vélekedés?

- Miskolcon születtem 1985-ben, és Arnóton nőttem fel. Van két testvérem is, és igen, jelen volt a családunk életében a hit és a vallás, egészen természetes módon, és bennem is volt nyitottság a hit felé, de még középiskolás koromban sem terveztem, hogy majd a papi hivatást választom. Amikor az ötödik osztályt kezdtem a Jezsuita Gimnáziumban, akkor nyílt meg ez a terület is jobban számomra. Az ottani légkör és a napi találkozások a jezsuitákkal a belső formálódásomban segített sokat, egyre több hitéleti munkában segédkeztem, kamaszként persze minden küzdelemmel együtt. De megtapasztaltam, hogy jó ezekben aktívan részt venni.

Mondhatjuk azt, hogy ha nem a Jezsuita Gimnáziumban tanul tovább, akkor ma talán nem lenne frissen felszentelt pap, ráadásul jezsuita szerzetes?

- Ez jó kérdés, erre nem tudhatjuk a választ. Az biztos, hogy számomra ott lett vonzó az, hogy a hitemet komolyabban vegyem, ott tapasztaltam meg egy olyan közösséget, ahol ennek volt egészséges helye, amelyben anélkül tudtuk megélni a hitünk kibontakozását a barátaimmal, hogy az ciki lett volna. Például az együtt imádkozás. És nem utolsó sorban ott voltak olyan atyák és emberek, akikre fel tudtam nézni. Ezek mind nagyon sokat jelentettek abban, hogy a gyermeki hitemből nem csak odáig jutottam, hogy majd „kibérmálkozok” az egyházból, amikor eljön az ideje, aztán, ha már minden kötelező lépésen túl vagyok, később közöm sem lesz hozzá, hanem olyan impulzusokat kaptam az ott eltöltött nyolc évem alatt, amelyek nagyon formálják az embert.

Ez a támogató légkör érthető egy egyházi iskolában, de tudjuk, hogy nagyon sok fiatal jár és végez ilyen intézményekben, többségükben mégsem lesznek felnőttként templomjáró, hívő keresztények, ahogyan az egyházi iskolás fiúkból sem lesz nagy számban pap. Pedig ugyanaz az iskola.

- Nem szükségszerű valóban, hogy egy ilyen közeg mindenkit ugyanúgy átformáljon. Nekem azért sok olyan barátom van, akiknek a hite megszilárdult, érettebbé vált azáltal, hogy a jezsuita gimibe vagy más egyházi iskolába jártak. De az egyéni döntés mindig szükséges ahhoz, hogy ez így a sajátommá válik-e, vagy csak elviselem addig az ideig, amíg ott kell lennem. Azt hiszem, ha lát az ember hiteles példákat, amikor a szavak, a tanítás összekapcsolódik egy tanúságtevő, szeretetteljes, megbocsátani tudó, Istenhez forduló élettel, akkor az el tud gondolkodtatni. Felébresztheti a vágyat, hogy valahogy hasonlóképpen szeretnék én is élni.

Számomra az körvonalazódik a beszélgetésünk közben, hogy a papi hivatáshoz vagy az őszinte és igazán megélt hithez, legalább három tényező szükséges: egy hívő családi háttér, egy ezt tovább erősítő, megfelelő és motiváló közösség – például egy egyházi iskola -, és végül az ember saját vágya, saját elhivatottsága és döntése.

- A döntő mindenképpen a harmadik pont. Az én esetemben ezek mindegyike ott volt és szerepet játszott, de látok számos példát, hogy az első kettőből valamelyik vagy akár mindkettő hiányzott, a hivatás mégis létrejött. Fontos az emberi dimenzió, amelyben vannak olyan találkozások, élmények, egy közösség, amelyekben számít a hit. Ez lehet a család és az iskola is, de lehet egy más út is, amelyen az ember eljut a hithez, Istenhez és a papi hivatáshoz is akár. Nem szükségszerű tehát mindhárom „láb” megléte. A történelem is számos példával szolgál olyan emberekről, akik más-más módon tapasztalták meg az Istennel való találkozást és kapcsolatot, amelyből megszületett aztán egy-egy papi, szerzetesi hivatás. Ott dől el minden, az Isten és az ember közötti kapcsolatban.

Önnél hol volt az a pont, amikor eldőlt, hogy ezt az életutat választja? Az életrajza szerint az érettségi után nem a szemináriumba vezetett az útja, hanem Budapestre, a Műszaki Egyetemre.

- Az érettségi előtti egy-két évben már felmerült bennem, hogy milyen irányba köteleződjek el, de akkor még nem volt eléggé letisztulva, nem volt elég érett a papi hivatás gondolata. Egy útkeresésben voltam, meg volt annak a vágya is, hogy családot alapítsak, megteremtsek egy egzisztenciát egy civil foglalkozásban. Nem szilárdult még meg a papi hivatásom. Ezért előbb a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, ahol gépészmérnökként végeztem, és épületenergetikával foglalkoztam még két évig. Közben ott volt a kérdés, hogy valóban ez az én utam vagy más? Hogyan éljem meg az Istennel való kapcsolatomat? Ezen az életúton vagy másképpen? Esetleg szerzetesként? Közben folyamatosan kapcsolatban voltam továbbra is a jezsuitákkal, Pesten a Szent Ignác Szakkollégium tagjaként, amely egy jezsuita egyetemi kollégium. Jártam lelkivezetőhöz és elvégeztem egy nyolc napos lelkigyakorlatot is. Ezek segítettek a hivatásom tisztázásában. Egy békés, megkönnyebbült pillanat volt, amikor sok éves keresés után eldöntöttem, hogy ez az én utam, a várható nehézségekkel együtt. 2011. szeptemberében léptem be a Jezsuita rendbe, ahol megkezdtem az első kétéves képzésemet.

Ez közel tizenkét éve volt, és most ért el 2023-ban a felszentelésig. Nagyon hosszú idő, mi történt közben?

- Sokféle képzés és nehézség van ebben az időszakban. A két éves noviciátus után tettem le az örökfogadalmamat, amely után folytatódott tovább a tanulás. A jezsuitáknál igen hosszú az út a felszentelésig. Közben filozófiát tanultam három évig Münchenben, két évet voltam Erdélyben, Marosvásárhelyen, ahol egy egyetemi kollégiumban kisegítőlelkészként dolgoztam, utána következett Róma, három évig, ahol teológiát hallgattam. Aztán már itthon, hazatérve szolgáltam a dobogókői lelkigyakorlatos házban, a budapesti rendházunkban, 2022. végén szenteltek diakónussá, most május huszadikán pedig Ternyák Csaba egri érsek pappá szentelt Miskolcon.

Felsorolni is hosszú a sok állomáshelyet és a tanulással, tapasztalatszerzéssel töltött évek száma sem kevés. Közben nem voltak kétségei, hogy talán mégsem döntött jól, hogy esetleg nem ez az Ön útja?

- Küzdelmeim voltak és valószínűleg lesznek is, mint mindenkinek, aki egy életre elköteleződik. Ebben a tizenkét évben is voltak olyan pontok, amikor éreztem ennek a döntésnek a súlyát. És nem volt mindig könnyű. De egy alapvető béke mindvégig elkísért, a nehéz időszakokban is, amikor nem láttam, hogy hol, hová tartok, amikor a volt osztálytársaim már megnősültek, férjhez mentek, megszülettek a gyerekeik, én pedig még mindig csak tanultam, már több mint harminc évesen. Utólag visszanézve ezekre a lelki küzdelmekre, már hálás vagyok, hogy ezeket végig kellett csinálnom, mert tisztázódtak bennem kérdések és kétségek. Növekedett bennem az együttérzés is azokkal az emberekkel szemben, akik hasonló útkeresésben vannak.

Ha csak egyetlen kérdésre kellene válaszolnia, hogy miért? Miért megy ebben a vallásosságtól egyre inkább elforduló világban egy fiatal ember papnak, szerzetesnek, mit mondana? Hiszen szinte minden ellene szól.

- Csak a személyes tapasztalatomat tudom elmondani. Volt egy atya a miskolci jezsuita gimnáziumban, Ádám János, akin és akinél láttam, hogy milyen szép az a szolgálat, az az odaadott élet, az iskoláért, a diákokért, a tanárokért, mindazokért, akik hozzá jönnek lelki támaszért, amit ő megélt. Személyesen nekem is nagyon sokat segített az ő figyelme és szeretete. Még érettségi után is visszajártam hozzá beszélgetni, segíteni, és láttam, hogy mennyire megajándékozott élet az övé. Nagyon sok embernek ad és ezáltal sokat is kap. Ott lehettem az utolsó idejében is, amikor eltávozott, és megfogalmazódott bennem, hogy én is szeretnék valami hasonlót megélni. Így ott lenni az emberek mellett, mint ő, mert látom azokat a gyümölcsöket, amelyek ez által születtek emberek életében. Ez erős motivációt adott. A legvégső pont a bensőséges kapcsolat Istennel. Ez minden keresztény útja, az én vágyam is ez, ezt a bensőséges, közeli kapcsolatot megélni Istennel. Hiszek abban, hogy mindenkinek meg van az a forma, amiben ezt a legjobban meg tudja élni. Számomra ez a forma a papi és szerzetesi szolgálat, amelyben magamon kívül még másokat is segíthetek az Isten felé vezető útjukon.