Bármennyire távoli vagy közeli is volt a végső búcsú pillanata, érezzük az emlékezés fontosságát. A sírok között járva és megállva egy-egy szerettünk fejfájánál, vagy a képét nézve otthon, ki tudja, hányadjára visszatekintünk, és újra emlékezünk. Érzések kavalkádja lesz bennünk, ami egyszer csak azt mondatja, hogy volt „Ő” valamikor, de ugyanakkor bennünk van „Ő” most is. Mentünk egy hosszabb vagy rövidebb úton együtt. Mennyi mindent kaptunk ezen a közös úton: életet, szeretetet, családot, lehetőségeket, szavakat, megbocsátást, ölelést, szárnyakat… és egyszer csak a visszatekintésben arra döbbenünk rá, hogy mennyi minden most is bennünk van mindabból, amit kaptunk Tőle, Tőlük.
Jó és fontos kimondani, hogy nemcsak voltak egykor – szülők, nagyszülők, házastársak, testvérek, gyermekek, barátok, munkatársak, osztálytársak –, hanem most is ott vannak bennünk. Az a sok-sok ajándék, amit az életük jelentett vagy adott, nem múlhat el nyomtalanul, hiszen sokszor tudattalanul is visszük tovább. Egy szó, egy mondat, egy gesztus, a gondolkodásunk, az értékrendünk mind-mind mutathat arra, hogy valakitől örökölve visszük életutunkon és használjuk.
Ezek a napok ugyanakkor arra is figyelmeztetnek bennünket, élőket, hogy néha jó lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi mit hagyunk utódaink szívében, lelkében, életében. Talán jó lenne többször belegondolni abba, hogy mit is látnak rajtunk, hallanak tőlünk a körülöttünk élő szeretteink, barátaink, munkatársaink vagy netalán ellenségeink. Még van lehetőségünk – és akár ezt már ma elkezdhetjük –, hogy a szépnek, a jónak, az igaznak, mindannak, ami épít minden embert, a továbbadói legyünk ebben az egyre gyorsabban változó világban. Még vagyunk, de egyikőnk sem tudhatja, hogy meddig. A kegyelmi idő ezért egy áldott lehetőség az igazi pálfordulásra, hogy majd voltunkban sokan legyenek, akik a tőlünk kapott áldásokról tudjanak beszélni.
