Egy-egy nagy ünnep közelében, mindig általános tapasztalat, hogy nagyon sokféleképpen viszonyulunk az ünnepeinkhez. Mindannyian másképp élünk meg egy születésnapot, egy karácsonyt vagy másképp a húsvétot. De ha egy kicsit az események mélyére ássunk, akkor rájöhetünk arra, hogy nem volt ez másképp kétezer esztendővel ezelőtt sem!
Mert a feltámadás utáni elbeszélésekből kitűnik, hogy mennyire másképp éli meg mindenki a feltámadást, mint tényt, eseményt, amely túlmutat önmagán, és mindenekelőtt megváltoztatja az életemet. Érdemes őket átélni egyes szám első személyben. Előbb Magdolnaként, majd Péterként, majd Jánosként vagy emmauszi tanítványként.
Már a kiindulópont sem azonos, mint ahogy a miénk sem. A szemlélődő „típus” másképp éli meg, mint a mindig aktív, a cselekvő ember, és másképp a vérmes, az energikus, a félénk a magába visszahúzódó; másképp a kétkedő, és másképp a csodaváró. Persze egyik esetben sem helyszíni riportról van szó, hanem belső átélésről, lelki állapotok leírásáról: mit érzetem a döbbenet pillanatában, amikor megéreztem: feltámadt! Él! És én is élni fogok, túlélem halálomat. Minden húsvéti történet erről szól, erről a lélegzetelállító pillanatról.
Mária Magdolnát a szeretet és a hála viszi ki elsőnek, mindenkit megelőzve a sírhoz. Egyetlen tényt észlel: az elmozdított követ. Egy akadály már elhárult, de ő nem azt teszi, amiért jött, hogy bebalzsamozza a testet, hanem megosztja az üres sír tényét az apostolokkal. Üzenete még nem a feltámadásról szól, csupán a hiányzó tetemről. Egyszerű, lényegre törő a beszámolója: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Ezek az igék: „elvitték”, „tették” úgy beszélnek Jézusról, mint egy tárgyról. Tehetetlen. Mások mozgatják, mint a követ, melyet „elmozdítottak.” Kényünkre-kedvünkre mozgathatjuk, kiszolgáltatott, nincs akarata, tárgy. Tárgyak a kendő és a gyolcs is, de ezek mintha életet jeleznének. Jézus él, nem mozgatják, hanem mozgat. Megkérdezhetem magamat is: ez az én utam?
Vagy utánanéznék, valójában mi is történt? Mint Péter és János? De persze ők is csak a sírhoz mehetnek. Ez a biztos pont, ahol utoljára látták. Semmi nyoma spekulációknak: ki, miért, milyen céllal lop el egy ilyen tetemet? Nem gyártanak „összeesküvés-elméleteket”! Előbb lássuk a tényeket! Egy modern bűnügyi filmben sem járnának el másképp. De a tanítványok futnak. Sietnek. Mozgásban vannak. Szívük hangosan dobog, ahogy közelednek a célhoz. Ez nem puszta kíváncsiság a tények iránt. Sem a híradó, sem a bulvársajtó nem elégítheti ki ezt a kíváncsiságot. Be kell menni a halál otthonába. A sírba. És közben János még finom tapintatról is tesz tanúságot. Átengedi az elsőbbséget az idősebbnek. Ez is egy lecke törtető századunknak. És János képes nem csak látni, hanem meg is érteni. „Látta és hit!” – ahogy az evangéliumban idézik. Az életben hinni, annyi, mint a feltámadásban hinni. A feltámadásban hinni, annyi, mint az életben hinni. Az élet pedig mozgás, a mozgás pedig élet.
Vagy ott vannak az emmauszi tanítványok, akikhez csatlakozik Jézus. Akik hittek, reméltek, de most már nem hisznek, nem remélnek, minden előző tény ellenére. Minket is elfog néha a csüggedés s az unalom s a világhoz fordulunk enyhülésért. Bár szomorúak, oktalanok és hitetlenek ezek a tanítványok és következésképpen hátat fordítanak neki, de Jézus mégsem hagyja őket magukra: utánuk megy, beéri őket és csatlakozik hozzájuk. Az Isten sosem hagy el, arra csak mi vagyunk képesek!
Az emmausziak, bár nem ismerik fel, mégis figyelnek szavára. Még nem ismerik fel az Urat, de már beengedik szívükbe. Amikor később - immár örvendezéssel mennek vissza, felfelé, Jeruzsálembe - mondják is egymásnak: „Ugye, lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32). Sokszor elég ha figyelsz a jelekre és beengeded az életedbe!
A kérdés, csak az, hogy te, tudsz jelekből következtetni az egészre? Amit Sherlock Holmes-oknak minden további nélkül elhiszünk, elhihetünk Jánosnak is. Vagy mi a te történeted?
