– Szombaton kezdték meg a színház zenekarával a közös munkát. Meséljen A padlás új zenéjéről!– A miskolci színház vezetése kért fel, hogy hozzuk el a partitúrát, s az előadásban legyen egy szimfonikus zenekar. Két-három évvel ezelőtt már ez kész volt, akkor Kaposvárott, a színházban, az árokban ült a zenekar. Ma hajnalban érkeztem Miskolcra, hogy elkezdjük a felvételeket. Valójában minden előadás új nekem, mert a legtöbb színház, amely műsorra tűzte a darabot, újított is rajta, de az, hogy szimfonikus zenekarral megcsináljuk, régi terv volt már. Nagyon örülök neki, hogy most sikerült, hiszen eddig a határidős munkák miatt nem volt erre időnk.
– Eredetileg is zenekarra készült a zene…
– Más ez, mint az eredeti. Olyan most A padlás, mintha új díszletet kapna. Egyszerre minden megváltozik. Mások a körülmények, kinyílnak az ajtók, és egészen más dimenzióban él a darab. Amikor a dalok készültek, jóformán mindent én játszottam el. A Vígszínháznak nem volt pénze arra, hogy összeállítson egy zenekart. Azokban az években a színház talán egyik legolcsóbban létrehozott előadása volt A padlás. Természetesen szerettük volna zenekarral játszani, de így is jó volt, hiszen akkoriban olyan zenei világ volt, amelyben a szintetizátor a reneszánszát élte. Azt az alapot használjuk most is. Azt írtuk át szimfonikus zenekarra, s nincs benne szólam, amit megbántam volna.
– Hány alkalommal látta a musicalt?
– Azt hiszem, minden magyarországi bemutatót láttam. 24 évvel ezelőtt, itt Miskolcon is voltam. A miskolci nemzeti volt a harmadik színház, amely bemutatta, s leutaztam már a főpróbára is. Nagyon sok emlék fűz A padláshoz. A legelső mindig, ami eszembe jut, az elkészítés folyamata. Véletlen volt. Életünkben először elmentünk Dusánnal egy alkotóházba, hogy befejezzük a Zorán lemezt. Dolgoztunk, majd egy nap Dusán megmutatta A padlás szinopszisát. Nagyon tetszett, teljesen magával ragadott a történet, egyből zongorához ültem, s azt követően csak azzal foglalkoztunk. Mire elkészültünk olyan lelkesek voltunk, hogy befejeztük a Zorán lemezt is.
– 1986-ban, mikor készültek a musical dalai, egészen más volt a zene helyzete. Mennyire tesz jót a zenének, hogy így felgyorsult az ipar?
– Ha belegondolunk, néhány év alatt nagyon sok rádió kezdett el működni Magyarországon, de az egész világon zenei dömping van. Különbség van a kereskedelmi és közszolgálati rádiók között. Előbbibe emberek teszik bele a pénzüket, ez az ő rizikójuk, a közrádió esetében azonban egészen más a helyzet. Ezeknek a rádióknak figyelembe kellene venniük, hogy van egy nagyon széles magyar zenei paletta, amelynek csak néhány százalékos szegletét játsszák. Különböző fórumokon látom, hogy a zenészek, zeneszerzők ki vannak borulva, hiszen a közszolgálat közpénzen megy, s ez így zavarba ejtő. Nem hallgatok rádiót, a kollégákat hallgatom, akik el vannak keseredve. Függetlenül attól, hogy nem bírom a buta nacionalista hangokat, túlzás, hogy az angolszász zenéhez képest csupán elvétve szólnak magyar zenék, pedig meglehetősen jó dalaink vannak.
– Milyen zenéket hallgat?
– Függetlenül az én zenei ízlésemtől, inkább említeném a Magyar Dal Napját. Úgy vélem, helyet kellene adni a 100 évvel ezelőtt született műdaloknak, a fantasztikus, ’10-’20-as évek zenéjének, a magyar népzenének, a komoly-, az egyházi zenének, a rock daloknak, a ’60-as évek dalainak, hiszen az egy időszámítás kezdete. Magyarországon minden akkor kezdődött, amikor az Illés zenekar letette az első néhány dalát. Ezt nem lehet eltörölni, egy kulturális időszámítás kezdete volt az hazánkban. Ezt kellene előtérbe helyezni a rádióknak is, nem csupán a tucat árut adni. Természetesen vannak csodák az angolszász zenében, sokat tanultunk tőlük, de az, ami a rádióban szól, tömeggyártás. Attól a zenésztől mindig többet kapok, aki érti, amiről énekel. Egy magyar ember pedig ezt saját anyanyelvén tudja legjobban átadni.
– Számos musicalhez írt már zenét. Más munkafolyamatot igényel egy színházi előadás a dalszerzés során?
– A dalírás esetében mindig ugyanaz az ösvény, csupán máshoz vezet. A színházi zenében az a fontos, hogy a zene szolgálja a szituációt, a darabot magát, annak gondolatát, az egész összhatást. Ha egy előadónak írok dalt, akkor annak őt kell szolgálnia. Írok például egy dalt Zoránnak, azt nem lehet odaadni Révész Sanyinak. Természetes, hogy elkészült egy dal, és egy évvel később valaki úgy érzi, ő is elő tudja adni, de valami hiányozni fog akkor, ha zeneszerzés közben nem arra koncentrálunk, akitől hallani akarjuk az adott zenét.
– Mitől válhat egy dal „örökzölddé”, évek múltán is slágerré?– Azt, hogy egy darab jó, készítés során nem érzem. Inkább azt tudom, hogy valamin jó dolgozni. A padlás története például varázslatos, jó volt a zenéjével foglalkozni. A régi dalaimat nem szoktam újrahallgatni, mert csak felidegesítene, hogy észreveszem, mit rontottam el. Magamhoz nagyon szigorú vagyok. Rengeteg dologtól boldog voltam, de utólag meghallgatva ezeknek a munkáknak az eredményeit, még ma is tudnék rajtuk változtatni. A maximalizmus egyik hozadéka, hogy nincs tökéletességérzet. Természetesen létezik tökéletes, ám azok az emberek, olyan nagy művészek, akik máshol vannak, mint mi. Az ő munkáik többek a tökéletesnél.
– Február 15-én klasszikus LGT koncert lesz. Hol tartanak az előkészületek?
– Gőzerővel készülünk a koncertre. Még negyvennél is több dal van a falon. Hetvenhárom számból kiválasztottunk negyvenhármat. Mostantól kezdve lesz nehéz. Bármit hagyunk ki a programból, valamelyikünknek fájni fog. Sajnos nem adhatjuk le mindegyiket, hiszen akkor 5 órás lenne a koncert.
A Miskolc Televízió riportere, A padlás közelgő premierjével kapcsolatban Presser Gáborral is beszélgetett, amely a soron következő Promenád című műsorban lesz látható.
Kiss Judit
Fotó: Juhász Ákos