Erdélyről és Csángóföldről – ez a címe „Esztári” Szécsi Zoltán legutóbbi kiállításának, melyet december 5-én nyitottak meg, a Teleki Tehetséggondozó Kollégiumban, Miskolcon.
A kiállítást megnyitó Sólyom Ferenc csángókutató, középen Szécsi Zoltán, valamint Zupkóné Fekete Zsuzsanna, a kézimunkák készítője
– Nagy részét a képeknek nem kiállításra szántuk, hanem gyermekeinknek, barátainknak az ottani értékek megmutatására – árulta el a nagyszülei faluja után az „Esztári” nevet viselő nemzetfényképész. – Erdélyi, moldvai csángó arcok, kézimunkák, az ottani magyar emberek élettereinek, lelkének megörökítése és visszatükrözése ez a kiállítás. Nem a teljességre törekedtünk, hanem egy érzést akartunk átadni, felébreszteni a vágyat, hogy mások is induljanak el, családok utazzanak, lássák meg azt a gyönyörűséget, amiket láthatunk, ha ott járunk. Nem elég ugyanis képeken látni, ott kell átélni, megélni a hétköznapokat.
Így talán fel tudjuk majd ismerni a köztünk lévő hasonlóságokat is. Egy érdekes történettel világít rá azonban Szécsi Zoltán az anyaországbeli és határon túl élők közötti távolságra. Mint meséli, megkérdezte tőlük egyszer egy 96 éves csángó néni: „Ugye, nem értik, mit mondok?”.
– Azt gondolta, hogy nem értjük a szavait, énekét, imáit, holott ugyanúgy beszélt, mint a nagyszüleim falujában, a Hajdú-Bihar megyei Esztárban beszéltek gyermekkoromban. Iskolákban, kiállítás-megnyitókon el szoktam mondani, hogy nem ő beszél másféleképpen, hanem mi felejtettük el a nyelvet, ki érti ma már azt például, hogy tengeri tucskábol górét építeni?
Véleménye szerint a fiataloknak többet kellene olvasni Aranytól, Jókaitól, Móricztól. Nem szabad ugyanakkor rövidített tartalmú változatokat írni – teszi hozzá –, hiszen nemcsak a tartalmát kell megismerni egy műnek, hanem a nyelvezetét, az író korának nyelvhasználatát is. Elismertsége 14 évvel ezelőtt, a Koldustól a polgármesterig, ironikus alcímmel A Fényírda termékei című kiállításával kezdődött. Százéves géppel készített képeket a társadalom perifériáján élőktől egészen a legmagasabb körökig. Ezek kézzel laborált, élő nagyságú fekete-fehér portrék voltak.
„Esztári” Szécsi Zoltán nemzetfényképész moldvai képeivel
– Később azonban bántott, hogy miért nem beszélgettem velük a hosszúnál is hosszabban, miért nem őriztem meg írásban is gondolataikat. Sokan azóta már meghaltak közülük, pedig érdekes történeteiket, nyelvezetüket semmi nem tudja úgy visszaadni, mint ahogy ők azt elmondták – emlékszik vissza. A portrésorozatban megörökített embereket tudatosan választotta ki, a társadalom keresztmetszetét mutatta be.
– Karakterekből indultam ki, láttam az arcukat, vonzott, hogy képet készítsek velük, mindegy volt, hogy vidéki parasztember, vagy lesüllyedt munkás volt az illető. A képiesség vonzott – fogalmaz.
Mint mondja, bizalom kellett, hogy lelkileg odaadja magát valaki. Számára ugyanis fontos, hogy közösen, „modelljével” együtt tudjon képet készíteni, ehhez pedig az kell, hogy megnyíljon a tekintete, a valós énje.
– Véleményem szerint az igazi lelki portrékép az, ami tükrözi a képen látható személy belső énjét. Amit ő is tud vállalni, az túlnyomórészt nem egy jól elkapott pillanat – hanem egy helyzettől független, letisztult, átlagolt én – fogalmazza meg fotós filozófiáját Szécsi Zoltán.
A Földes Ferenc Gimnáziumba járt, főiskoláját Szarvason végezte. A miskolci fényképész tanulóéveiben ismerkedett meg Tóth Zoltánnal, egy idős fényképésszel, akivel később barátok lettek – tőle kapta később ajándékba az ő nagyapja százéves harmonikás fényképezőgépét. Ezzel készítette el nagyméretű, sajátos világítású, fekete-fehér portréképeit, melyek művésszé tették a fotóst.– Rádöbbentem, hogy ha engem az befolyásol, hogy csak a legkarakteresebb személyekről készítsek portrét, akkor az öncélú és nagyon sok érték mellett elmegyek – hangsúlyozza, hozzátéve, „ha nem olyan karakteres valaki, hogy legszívesebben megfesteném fénnyel, akkor hová vész az ő története, életének más generációk számára is fontos tapasztalata?”.
A fotózás kezdett kiegészülni hangfelvételekkel és filmezéssel, így jutott el először az észak-borsodi bányászözvegyekhez, majd később a kisgyőri, mocsolyási, esztári, és miskolci idős emberekhez, akiknek történeteit, elbeszéléseit örökítette meg. A Lévay József Református Gimnáziummal közösen elindított sorozat két-, három-, négyórás, mélyinterjús filmanyag.
– A gimnázium és Miskolc város vezetősége is hozzám hasonlóan, nagyon fontosnak tartotta az értékmentést. Sajnos, már többen is a portréalanyok közül nincsenek közöttünk – mondjaA portréfilmekkel kapcsolatban megjelent híranyagok kapcsán felkérték egy film elkészítésére. Címe: Gömöri lámpással a régmúltba világít… – Dr. Czenthe Zoltán portréja, amit az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutattak be Budapesten, a múlt év júniusában, a Keresztény Film- és Könyvvásáron (hamarosan a Miskolc TV-ben is látható lesz!).
– Úgy gondolom, hogy a II. világháborút fiatalemberként, fiatal felnőttként megélt korosztály eltűnésével egy olyan embertípus vész el, melyeknek évszázadok óta ugyanolyan volt a hazához, a családhoz, a hithez és a tudáshoz fűződő viszonyuk. Olyan általános értékrendet hordoznak meglátásom szerint, amiről manapság csak álmodunk. Fontos, hogy ez ne vesszen el – vallja „Esztári” Szécsi Zoltán nemzetfényképész.
Szécsi Zoltán és felesége, Krajcsovics Erika, valamint Zupkóné Fekete Zsuzsanna kiállítása meghosszabbítva, 2013. január 31-ig megtekinthető.
Kujan I.
Fotó: Mocsári L.
A kiállítást megnyitó Sólyom Ferenc csángókutató, középen Szécsi Zoltán, valamint Zupkóné Fekete Zsuzsanna, a kézimunkák készítője
– Nagy részét a képeknek nem kiállításra szántuk, hanem gyermekeinknek, barátainknak az ottani értékek megmutatására – árulta el a nagyszülei faluja után az „Esztári” nevet viselő nemzetfényképész. – Erdélyi, moldvai csángó arcok, kézimunkák, az ottani magyar emberek élettereinek, lelkének megörökítése és visszatükrözése ez a kiállítás. Nem a teljességre törekedtünk, hanem egy érzést akartunk átadni, felébreszteni a vágyat, hogy mások is induljanak el, családok utazzanak, lássák meg azt a gyönyörűséget, amiket láthatunk, ha ott járunk. Nem elég ugyanis képeken látni, ott kell átélni, megélni a hétköznapokat.
Így talán fel tudjuk majd ismerni a köztünk lévő hasonlóságokat is. Egy érdekes történettel világít rá azonban Szécsi Zoltán az anyaországbeli és határon túl élők közötti távolságra. Mint meséli, megkérdezte tőlük egyszer egy 96 éves csángó néni: „Ugye, nem értik, mit mondok?”.
– Azt gondolta, hogy nem értjük a szavait, énekét, imáit, holott ugyanúgy beszélt, mint a nagyszüleim falujában, a Hajdú-Bihar megyei Esztárban beszéltek gyermekkoromban. Iskolákban, kiállítás-megnyitókon el szoktam mondani, hogy nem ő beszél másféleképpen, hanem mi felejtettük el a nyelvet, ki érti ma már azt például, hogy tengeri tucskábol górét építeni?
Véleménye szerint a fiataloknak többet kellene olvasni Aranytól, Jókaitól, Móricztól. Nem szabad ugyanakkor rövidített tartalmú változatokat írni – teszi hozzá –, hiszen nemcsak a tartalmát kell megismerni egy műnek, hanem a nyelvezetét, az író korának nyelvhasználatát is. Elismertsége 14 évvel ezelőtt, a Koldustól a polgármesterig, ironikus alcímmel A Fényírda termékei című kiállításával kezdődött. Százéves géppel készített képeket a társadalom perifériáján élőktől egészen a legmagasabb körökig. Ezek kézzel laborált, élő nagyságú fekete-fehér portrék voltak.
„Esztári” Szécsi Zoltán nemzetfényképész moldvai képeivel
– Később azonban bántott, hogy miért nem beszélgettem velük a hosszúnál is hosszabban, miért nem őriztem meg írásban is gondolataikat. Sokan azóta már meghaltak közülük, pedig érdekes történeteiket, nyelvezetüket semmi nem tudja úgy visszaadni, mint ahogy ők azt elmondták – emlékszik vissza. A portrésorozatban megörökített embereket tudatosan választotta ki, a társadalom keresztmetszetét mutatta be.
– Karakterekből indultam ki, láttam az arcukat, vonzott, hogy képet készítsek velük, mindegy volt, hogy vidéki parasztember, vagy lesüllyedt munkás volt az illető. A képiesség vonzott – fogalmaz.
Mint mondja, bizalom kellett, hogy lelkileg odaadja magát valaki. Számára ugyanis fontos, hogy közösen, „modelljével” együtt tudjon képet készíteni, ehhez pedig az kell, hogy megnyíljon a tekintete, a valós énje.
– Véleményem szerint az igazi lelki portrékép az, ami tükrözi a képen látható személy belső énjét. Amit ő is tud vállalni, az túlnyomórészt nem egy jól elkapott pillanat – hanem egy helyzettől független, letisztult, átlagolt én – fogalmazza meg fotós filozófiáját Szécsi Zoltán.
A Földes Ferenc Gimnáziumba járt, főiskoláját Szarvason végezte. A miskolci fényképész tanulóéveiben ismerkedett meg Tóth Zoltánnal, egy idős fényképésszel, akivel később barátok lettek – tőle kapta később ajándékba az ő nagyapja százéves harmonikás fényképezőgépét. Ezzel készítette el nagyméretű, sajátos világítású, fekete-fehér portréképeit, melyek művésszé tették a fotóst.– Rádöbbentem, hogy ha engem az befolyásol, hogy csak a legkarakteresebb személyekről készítsek portrét, akkor az öncélú és nagyon sok érték mellett elmegyek – hangsúlyozza, hozzátéve, „ha nem olyan karakteres valaki, hogy legszívesebben megfesteném fénnyel, akkor hová vész az ő története, életének más generációk számára is fontos tapasztalata?”.
A fotózás kezdett kiegészülni hangfelvételekkel és filmezéssel, így jutott el először az észak-borsodi bányászözvegyekhez, majd később a kisgyőri, mocsolyási, esztári, és miskolci idős emberekhez, akiknek történeteit, elbeszéléseit örökítette meg. A Lévay József Református Gimnáziummal közösen elindított sorozat két-, három-, négyórás, mélyinterjús filmanyag.
– A gimnázium és Miskolc város vezetősége is hozzám hasonlóan, nagyon fontosnak tartotta az értékmentést. Sajnos, már többen is a portréalanyok közül nincsenek közöttünk – mondjaA portréfilmekkel kapcsolatban megjelent híranyagok kapcsán felkérték egy film elkészítésére. Címe: Gömöri lámpással a régmúltba világít… – Dr. Czenthe Zoltán portréja, amit az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutattak be Budapesten, a múlt év júniusában, a Keresztény Film- és Könyvvásáron (hamarosan a Miskolc TV-ben is látható lesz!).
– Úgy gondolom, hogy a II. világháborút fiatalemberként, fiatal felnőttként megélt korosztály eltűnésével egy olyan embertípus vész el, melyeknek évszázadok óta ugyanolyan volt a hazához, a családhoz, a hithez és a tudáshoz fűződő viszonyuk. Olyan általános értékrendet hordoznak meglátásom szerint, amiről manapság csak álmodunk. Fontos, hogy ez ne vesszen el – vallja „Esztári” Szécsi Zoltán nemzetfényképész.
Szécsi Zoltán és felesége, Krajcsovics Erika, valamint Zupkóné Fekete Zsuzsanna kiállítása meghosszabbítva, 2013. január 31-ig megtekinthető.
Kujan I.
Fotó: Mocsári L.