Ugrás a tartalomra

Egyszer voltam szárazedzésen

Szántó István
Utoljára módosítva
2020. július 04. szombat 21:35
Bármelyik irányból autózom, Diósgyőrben az impozáns új stadion előtt messziről szembetűnik a hatalmas repülőgép anyahajóra emlékeztető csupa beton aréna. Ilyenkor mindig eszembe jut, hiányzik valami a tájból. Ami évtizedekig a stadion takarásában nyúlt az ég felé.
Forrás: hu.pinterest.com

Valamikor nagyon régen magaslott ott egy acéltorony, amelynek a csúcsán mindig lengedezett egy két kifeszített ejtőernyő. Ez volt a hajdani honvédelmi sportszövetség miskolci ugróbázisa. Nehéz elfelejtenem.

Molnár Pali gimnáziumi osztálytársammal, barátommal tanulás helyett gyakran bóklásztunk a hatvanas évek végén az elárvult miskolci reptéren, ahol már megszűnt a belföldi légi járat. Meséltem, büszkélkedtem neki, hogy annak idején, amikor megérkezett a belföldi utasszállító az ott ácsorgó gyerekek közül mindig az mehetett fel a fedélzetre, aki lehordta a bekötegelt esti hírlapokat. Ha rám esett a választás, mindig bekukkantottam a pilótafülkébe is.

A mi időnkben az igazi látvány viszont már az volt, amikor az ejtőernyősök gyakorlatoztak. Nagyon tetszett az a fesztelen nyugalom, ami az arcukon tükröződött. Kellő tisztelettel, s irigykedve néztük, bámultuk, ahogy felsorakoznak és parancsszóra beszállnak a gépbe. Végülis mi csak azt láttuk, hogy az a sok kis apró pont egyszer csak megjelenik a magasban, s az ernyő alatt lassan lengedezve leereszkednek. Roggyant térddel földre huppannak vagy bukdácsolnak, és mint a mennyasszonyi uszályt húzzák maguk után a színes ernyőselymet. S mire a duplafedelű motoros is landol, a fiúk már gondosan össze is csomagolták az ernyőjüket. A szokásos rituáléval egyenként kiterítik, s az oktató felügyeletével gondosan összehajtogatják az életmentő selyem kupolát. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztuk, egy életünk egy halálunk, de mi is így ugrunk majd.

Ez a sport máig is kifejezetten korhatáros. Bár szülői hozzájárulással tizennyolc év alatt is lehetett rá jelentkezni. Az orvosi vizsgálatokon túl máris megkezdhettük a felkészítő tanfolyamot az MHSZ Rákóczi utcai székházában. Barátommal elsőként érkeztünk minden oktatásra. Azt se hallgathatom el, hogy a jelentkezéskor azonnal megcsináltattuk a honvédelmi szövetségi igazolványt is, amelyben tintával írták be, ejtőernyős szakosztály. Ezentúl e nélkül aztán sehová nem mentünk. Imponáló volt, ha imponálni kellett valakinek.

Majd elérkezett a nagy nap. A mi nevezetes D napunk,  De mégse.

Amikor az elméleti oktatónk elérkezettnek látta, hogy kezdhetjük a szárazedzést. Azon a bizonyos diósgyőri ugróbázison. Már a talajszinten az arcunkra volt írva, hogy úgy elszállt a bátorságunk, mint a kétmotoros torpedó, amelyet csak egyszer láttunk a miskolci gyepen. Még volt erőnk és kitartásunk a 15 emeletnyi magasságra felmásznunk. Induláskor egymást lepipálva udvariaskodtunk, ha rajtunk múlik, mindenkit előre engedünk. Félúton már annyira roggyant térddel kaptattunk, kapaszkodtunk mintha már a földet érést gyakorolnánk. Majd csak felértünk, ahol a kifeszített szimulációs ernyők csapkodtak a friss bükki szélben.

Jómagam megszívleltem az oktató tanácsát, ha nem muszáj, ne nézzünk le. Fenn tényleg minden szebb, ha a kék égre koncentrálunk, a mélységre majd ráérünk. Minden idegszálammal a mélyzöld hegyi panorámára koncentráltam. Már is az volt az érzésem, hogy a hegynél is magasabban vagyunk. Végül csak lenéztünk. Muszáj volt, hiszen akiket előttünk becsatoltak, azok már ugrásra készültek. Az oktató senkit nem bátorított – ellenkezőleg, kimondta, amire magam is vártam – akinek tele a gatya az most még nyugodtan lemehet. A létrán.

Még vagy háromszor a párkány szélén állva körbe néztem. A bátrabbak már ereszkedtek A fölöttük terpeszkedő ernyő már elég távol volt a toronytól. A fiúk nem szabadesésben csak úgy lazán lebegtek a föld felé.

Még nem tudtam, hogy mi is az a tériszony. Azt se, hogy létezik ilyen nyavalya. Azt viszont már eldöntöttem, jobb lesz nekem, ha a pingpongozásnál maradok. Barátomat se kellett kapacitálnom, félszavak nélkül is megértettük egymást, együtt indultunk lefelé, gyalogosan, ernyő nélkül.

S csak mindig felfelé nézve, ahogy az oktató tanácsolta. Úgy másztunk le, hogy nem is tudtuk hol is tartunk. Csodálatos élmény volt a földet érés. A fáradtságtól reszkető térddel.

Most, hogy ezt elmeséltem, szerintem már semmi nem hiányzik abból a tájból.

További hírek

Olvasnivaló