Ugrás a tartalomra

Kísért a Csabai kapui ház szelleme

Szántó István
Utoljára módosítva
2020. június 21. vasárnap 11:49
"Mostanában a tovatűnt neonreklám alatt csak valami tájékoztatás látható. A bolt üres, berácsozva, s azt hiszem az eddigi lagymatag működésük következményeként elődeik sorsára jutnak. Ahogy már egyszer megfogalmaztam, a káderház szelleme tovább kísért." Szántó István jegyzete.
Fotók: facebook.com/csabaicsemege (A fotók 2016-ban készültek)

Talán az év elején nyílt meg egy szerencsi vállalkozás húsboltja a Csabai kapuban. Minden különösebb felhajtás nélkül. Arra se emlékszem, hogy a mostani szokás szerint felszentelték volna. Mióta arra járok, benézek vagy belesek. Olyan még nem volt, hogy egyszerre a vásárlók száma meghaladta volna a pult mögött állókét. Sokáig vártuk azt is, hogy a sokszor ígért lacipecsenyés konyhájuk is kinyisson. Végül összegezve a májasuk, a disznósajtjuk és a töpörtyűjük verhetetlen. Volt. Mostanában ugyanis a tovatűnt neonreklám alatt csak valami tájékoztatás látható. A bolt üres, berácsozva, s azt hiszem az eddigi lagymatag működésük következményeként elődeik sorsára jutnak. Ahogy már egyszer megfogalmaztam a káderház szelleme tovább kísért.

Ugyanaz a bokarándító, törött, kőből rakott lépcső vezet a húsbolthoz, ami a hajdani miskolci Csaba kapui kis ábécéhez. Semmi változás. Szomszédságában hangulatos, jó konyhájú, kis vendéglő, parknak hátat mutató árnyas terasszal. A szomszédos kitaposott gyepen utat tör a lustaság. A környék kedvenc kutyafuttatója. A boltocska előtti meredeken viszont már a gaz se nő. Valamikor, hajdanán ez a művésztelephez közeli, egybe fonódó házsor a város büszkesége volt. A lapos tetejű épületek mára megtisztíthatatlan graffititól tarkállanak, a belső udvarban utólagosan kierőszakolt garázssorok tapadnak egymáshoz. Köztük kifeszített láncok őrzik a területet a magasabb autók elől. Érzékelhető a feltűnő gazdátlanság vagy csak a régi tip-top környezet hiányzik? A fene se tudja.

A júniusi melegben, az öreg gesztenyefa hűsében életmentő egy korsó hideg, habzó folyékony kenyér. Úgy hat, mint a múltidéző varázsgömb. Amikor a talpas nagy pohár fenekére érek, máris ott terem, lebeg előttem a ház szelleme. A káderházé. Szerkesztő úr, mi ismerjük egymást. Gyakran randizott itt a régi művészpresszóban, főleg vasárnap esténként. Megjegyzem, krémeseztek és bambiztak. Magának tudni kell, nem titok, ez az épületsor az úgynevezett káderdűlőként híresült el. Abban az időben csak a jó elvtársak, a magasabb rangú vezetők lakhattak itt. Manapság úgy mondanánk, hogy ez volt a VIP lakótelep. Tartson velem – mormolja félénken, mintha még ma is tartana valakitől vagy valamitől. – Járjuk be együtt a tovatűnt időket!

Az elsőszámú rezidencia az ABC feletti első emelet. Itt lakik Feri bácsi, a megye első embere az örökké mosolygós feleségével, Marikával. Keveslik a két szobát, emeletet nem húzhatnak rá, így nincs más megoldás, a szomszédéból lecsípnek egyet. Nekik elegendő lesz az egy szoba is, sok jó ember kis helyen is elfér. Meg egyébként is egy ilyen házban lakni úgyis egy lottófőnyeremény. Naponta kétszer is találkozhatok Feri bácsival. Ha jó kedvében találom, még kezet is rázhatok vele. Közben kérhetek tőle valamit, amit aztán vagy teljesíti, vagy nem. Egyébként nem akárkik laknak itt.

A lépcsőházakat, főleg ezt az utcafrontit évente kétszer festik, a kapukat gondosan zárják, olyan igazi tiszta udvar rendes háznak tetszik. Az öreg a szomszédos pártházba is a nagy fekete luxus Fiat limuzinnal gurul át. Korán megy, későn jár haza. Marika bűbáj asszonyka reggelenként a lakásuk alatti kis üzletben kezd. Egy pohár savanyú káposztalevet kér, magának merít a hordóból, állítólag ez a nedű jót tesz az emésztésének. Közben felnéz, az üzlet mennyezetére, ahol ilyenkor nyáridőben egyszerre duruzsol a két forgólapátos ventilátor. Majd fejéhez kap, megvan, ezek miatt remeg a franciaágyuk. Nincs kiút, nincs mentség, le kell szerelni a ventillátort, először a hálószoba alattit majd később a nappali alól is. Elvégre rendnek kell lenni, hogy pihenjen a dolgozó ember, ha az ágya alatt vibrál valami. Az ablaktalan kis üzlet szellőzése akkortól megszűnik. A csonkjai mementóul fent maradnak a plafonon. A húsosok most tüntették el.

Éjszaka betolat a tejszállító teherautó a kisbolt udvari raktárához. Rosszul veszi a kanyart, csörömpölnek a tejes üvegpalackok. Csúnya hangot hallatnak, ráadásul az öreg Csepel is úgy zúg, mint egy egy MIG 23-as. Feri bácsi sose alszik, még az éjszaka telefonál, dolgozik, intézkedik, nem hiába. Mire a felelőtlen tejszállítós sofőr visszaér a telepre, már ki is készítették a munkakönyvét. Így jár a trehány ember, aki nem hagyja a dolgozókat pihenni. Ezentúl az utca felől mamuszban, talán vattába csomagolva később viszik ki a tejet, de végre már rend van.

– Tud valamit az öregről? – kíváncsiskodik a ház szelleme. Mintha Feri bácsi érdekelné még, időnként hazajárogat – pletykálja – a kis cókmókját lerakja az üzletbe, míg sétál egy nagyot a hajdani birodalmában. Jómagam kétszer is láttam. Nem sokkal később, amikor váratlanul leszerelték, nyugalmazták, megpillantottam a villamoson. Kérdezősködött, hol, mi, merre, olyan tájékozatlannak tűnt, mintha a Fazekas utcai börtönből most szabadult volna. Nem szokta még a tömegközlekedést. Majd másodszorra Pesten a Szent István parkban hajléktalannak tetszve, ücsörögve tűnt fel, egy padon. Mélázott a kék Duna irányába. Ráköszöntem – ez ugye sose baj – ő meg ugyanúgy nem fogadta az üdvözlést, mint régen. Akkor már biztos voltam, nem tévedek, ő az a Feri bácsi.
Isten nyugasztalja.

További hírek

Olvasnivaló

Programok